39 1A karmesternek, Jedútúnnak: Dávid zsoltára. 2Ezt határoztam: vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom számat, ha gonosz ember kerül elém. 3Néma voltam, szótalan, hallgattam, de ez nem volt jó, fájdalmam kiújult. 4Szívem fölhevült bennem, míg sóhajtoztam, lángra lobbantam, nyelvemmel beszélni kezdtem: 5Add tudtomra, URam, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok! 6Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él. (Szela.) 7Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. 8Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem! 9Ments meg az ellenem vétőktől, ne engedd, hogy a bolondok gyalázzanak! 10Néma maradok, nem nyitom ki számat, hiszen te munkálkodsz. 11Vedd le rólam csapásodat, elpusztulok sújtó kezed alatt! 12A bűn miatt büntetéssel fenyíted az embert, tönkreteszed szépségét, mint a moly. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember. (Szela.) 13Hallgasd meg imádságomat, URam, figyelj segélykiáltásomra! Könnyeim láttán ne légy néma, mert jövevény vagyok nálad, zsellér, mint minden ősöm. 14Ne nézz rám haraggal, hadd viduljak föl, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé.