14 1Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal. 2Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg. 3Még az ilyen embert is rossz szemmel nézed, engem is törvénybe idézel?! 4Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlen egy sem. 5Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amit nem léphet át, 6akkor légy hozzá elnéző, hogy békén lehessen, és legyen annyi öröme, mint egy napszámosnak! 7Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai. 8Még ha elvénül is a földben gyökere, ha elhal is a porban csonkja, 9a víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a csemete. 10De ha a férfi meghal, lehanyatlik, ha az ember kimúlik, hova lesz? 11Elfogyhat a víz a tengerből, a folyó kiszikkadhat, kiszáradhat, 12de az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt: az egek elmúltáig sem ébrednek föl, nem serkennek föl alvásukból. 13Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám. 14Ha meghal a férfiú, életre tud-e kelni? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak be nem következik a fordulat. 15Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után. 16Akkor még lépteimet is megszámlálnád, de nem tartanád számon vétkemet. 17Zacskóban volna lepecsételve minden vétkem, és eltörölnéd bűneimet. 18Még a hegy is szétomlik, ha ledől, és a kőszikla is elmozdul helyéről. 19A köveket is lekoptatja a víz, a föld porát is elsodorja az ár. Így pusztítod el a halandó reménységét. 20Hatalmaskodol rajta szüntelen, s el kell mennie. Eltorzítod arcát, és úgy bocsátod el. 21Ha tisztességre jutnak fiai, ő nem tudja. Ha semmibe veszik őket, nem veszi észre. 22Teste csak saját fájdalmát érzi, lelke csak magát gyászolja.