37
1Az én szívem is megremeg miatta
és felriad helyéről.
2Halljátok csak hangja dörgését,
s a morajt, amely szájából kijön!
3Kiengedi az egész ég alatt,
és villámát a föld szélei fölött;
4utána hangja bömböl,
ő zeng fölséges szavával,
és nem tartja azt vissza,
amikor hangja megzendül.
5Csodásan mennydörög szavával Isten,
olyan nagyokat művel, hogy fel nem foghatjuk.
6Azt mondja a hónak: Hullj a földre!
S a téli esőnek és zápornak: Szakadjatok!
7Pecsét alá helyezi minden ember kezét,
hogy mindannyian megismerjék műveit.
8Behúzódik a vad a búvóhelyére,
és barlangjában marad.
9Előjön a fergeteg a kamrákból,
s a hideg a sarkcsillag felől.
10Jég áll össze Isten fuvallatától,
s a vizek tágassága összeszorul,
11a felhő jégesőt hullat,
s a felleg az ő villámait szórja:
12ide-oda cikáznak,
amerre akarata irányítja őket, hogy megtegyék mindazt,
amit nekik meghagyott,
szerte a föld kerekségén,
13akár fenyítő pálcának földje számára,
akár kegyelemnek szánja őket bárhová.
14Figyelj csak rám, Jób!
Állj meg és ügyelj Isten csodáira!
15Érted-e, hogyan rendelkezik Isten az esővel,
hogy villogtassa felhője fényét?
16Érted-e a felhő nagy útjait,
a tudásban Tökéletesnek csodáit?
17Nemde ruháid melegek,
amikor a földet megfújja a déli szél!
18Talán vele együtt te feszíted ki az egeket,
amelyek szilárdak, mintha ércből lennének öntve?
19Jelentsd meg nekünk, mit mondjunk neki!
Mert mi sötétségtől vagyunk körülvéve!
20Ki mondhatja neki, hogy ‘beszélni akarok’?
Ha mondaná is valaki, bizony megsemmisülne!
21De most sohasem látott fény
ragyog föl hirtelen az ég felhőiben,
és szél kerekedik, amely elhajtja azokat;
22aranyos fény jő észak felől,
félelmetes dicsfény van Isten körül.
23A Mindenható, akit nem tudunk méltóképpen felfogni!
Nagy ő erőben és igazságban,
igazságos nagyon, akit nem lehet leírni!
24Ezért félnek tőle az emberek!
Nem mernek rátekinteni mind, akik bölcseknek tartják magukat!«