17 ¹Összetörött immár énbennem a lélek, és miattam gyűlnek egybe a sírásók. ²Valóban, gúnyolódók céltáblája lettem, s azt kell egyre néznem, hogyan civakodnak. ³Tégy le óvadékot értem önmagadnál! Ki volna más, ki értem kezességet vállal? ⁴Szívüket bezártad, nincs bennük belátás, azért egyetlen kéz föl nem emelkedik. ⁵Zsákmányt osztani barátokat hívnak, saját gyermekeik szeme meg eleped. ⁶Gúnydalok tárgyává tettek a nép előtt, olyan ember lettem, akit szembeköpnek. ⁷Szemem homályossá válik bánatomban, tagjaim sorvadnak, mint árnyék, olyanok. ⁸Ezért a jámborok szörnyülködnek, és a bűnös miatt háborognak a tiszták. ⁹De az igaz mégis hű marad útjához, kinek keze tiszta, gyarapszik erőben. ¹⁰Rajta hát! Lépjetek közelebb mindnyájan! De hisz nem találok bölcset közöttetek! ¹¹Napjaim elenyésznek, terveim meg egyre távolabb kerülnek, a szívem rostjait szétmarcangolták. ¹²„A napnak kitér az éj – így szokták mondani –, közel a fény, amely elűzi a sötétséget.” ¹³Alvilágban lakni, ez a reménységem, ágyamat megvetni, ott a sötétségben. ¹⁴Síromhoz így szólok: „Az apám vagy nékem!” A férgekhez meg: „Anyám, s nővéreim!” ¹⁵Hol marad számomra még bármi reménység, ki leli meg – a boldogságomat? ¹⁶Velem együtt leszállnak az alvilágba, és együtt süllyedünk a porba.

KNB SZIT STL BD RUF KG

Előző fejezet Következő fejezet