10
1Undorodik a lelkem az élettől!
Szabadjára engedem magamban panaszomat.
Szólok lelkem keserűségében!
2Mondom Istennek: Ne kárhoztass engem!
Jelentsd meg nekem: miért ítélsz el ennyire?
3Jólesik-e neked, hogy megnyomorítasz
és elnyomsz engem, kezed alkotását,
a gonoszok tervét pedig megsegíted?
4Vajon szemed húsból való,
s úgy látsz-e te, mint ember szokott látni?
5Olyanok-e napjaid, mint az ember napjai,
s olyanok-e éveid, mint az emberi idők,
6hogy keresed bűnömet
és kutatsz vétkem után,
7holott tudod, hogy semmi gonoszt nem tettem,
és nincs, aki kezedből ki tudna ragadni?
8Gondosan formált és alkotott engem a kezed
körös-körül egészen,
és ily hirtelen tönkreteszel engem?
9Emlékezzél, kérlek, hogy úgy formáltál, mint az agyagot!
Mégis ismét porrá akarsz tenni?
10Nemde kiöntöttél, mint a tejet,
megalvasztottál, mint a sajtot,
11bőrrel, hússal öltöztettél engem,
csonttal, ínnal illesztettél egybe,
12életet és kegyelmet adtál nekem,
és lélegzetem fölött gondosságod őrködött!
13Bár szívedben rejtegetted,
és tudom, hogy elmédben forgattad mindezeket:
14ha vétkeztem, és eddig megkíméltél,
miért nem engedsz bűnömtől tisztának lennem?
15Ha gonosz vagyok, akkor jaj nekem!
Ha pedig igaz vagyok, akkor sem járhatok emelt fővel,
mert tele vagyok csapással és nyomorúsággal.
16Ha büszke volnék, elfognál, mint az oroszlánt,
és csodás módon újra megkínoznál.
17Tanúidat állítanád újra ellenem,
megnövelnéd haragodat irányomban,
büntetések új hada vonulna fel ellenem.
18Miért hoztál elő anyám méhéből?
Bár múltam volna ki, hogy szem ne látott volna engem;
19akkor olyan volnék, mintha nem is lettem volna,
anyám méhéből a sírba vittek volna!
20Kevés életnapom nemde, hamar véget ér!
Engedd, hogy kissé sirassam fájdalmamat,
21mielőtt elmegyek, hogy vissza ne térjek többé
a sötét és a halál árnyékával borított földre,
22a nyomorúság és sötétség földjére,
ahol halálárnyék, zűrzavar
és örökös iszonyat lakozik!«