A Zsoltárok könyve

9-10. ZSOLTÁR (9.) ISTEN MEGMENTI AZ IGAZAT 9 ¹(A karvezetőnek, oboára és hárfára
– Dávid zsoltára.)
²Szívem mélyéből dicsőítlek, Uram,
hirdetem nagy tetteidet.
³Ujjongok és benned van örömöm,
s magasztalom neved, ó Fölséges.
⁴Mert ellenségeim meghátráltak,
elestek és eltűntek színed előtt.
⁵Magadévá tetted igazságomat és ügyemet,
mint igazságos bíró ültél trónodra.
⁶A népeket megfenyítetted,
a gonoszokat megsemmisítetted,
s örökre eltörölted a nevüket.
⁷Eltűnt az ellenség, végleg megsemmisült,
feldúltad városait,
még emlékük sem maradt.
De lám,
⁸az Úr mindörökké trónol,
bírói széke ítéletre készen áll.
⁹Igazságosan ítéli meg a földkerekséget,
a népek fölött törvény szerint tart ítéletet.
¹⁰Az elnyomottnak az Úr lesz menedéke,
a szükség napjaiban egyetlen mentsége.
¹¹Akik ismerik nevedet,
reménykednek benned,
Uram, soha nem hagyod el
a téged keresőket,
¹²Dicsőítsétek az Urat, aki Sionban lakik,
hirdessétek nagy tetteit a népek között!
¹³Mert mint a vér bosszulója gondolt rájuk,
nem feledkezett el a szegények sóhajáról.
¹⁴Könyörülj rajtam, Uram,
lásd meg szorultságom,
a halál kapujából szabadíts ki engem!
¹⁵Hadd hirdessem dicsőségedet
Sion leányának kapuiban,
és örüljek, hogy megsegítettél!
¹⁶A népek a maguk ásta verembe estek,
s a hálóba, amelyet vetettek,
az ő lábuk botlott.
¹⁷Az Úr hírt adott magáról az ítéleten,
s a gonoszt önkeze művével kötötte meg.
¹⁸Tűnjenek el a holtak világába az álnokok,
s mind a népek, amelyek elfelejtik Istent!
¹⁹De ő nem feledkezik meg soha
a szegényről,
s aki bajban is remél, nem csalódik soha.
²⁰Kelj fel, Uram, nehogy elbízza magát
az ember,
szólítsd ítéletre a népeket magad elé!
²¹Uram, töltsd el őket rettegéssel,
tudják meg a népek,
hogy ők is csak emberek!