Szent István Társulati Biblia

A Zsoltárok könyve

BEVEZETÉS A ZSOLTÁROK KÖNYVÉHEZ A Zsoltárok könyvének számozása nem azonos a héber és a görög Bibliában. A héber Biblia beosztása a Zsolt 10-től egészen a Zsolt 147-ig egy számmal megelőzi a Szeptuagintát. A Szeptuaginta számozását a héber Biblia Szent Jeromos egyházatya által készített ókori latin fordítása a Vulgata is átvette. A Katolikus Egyház egészen napjainkig megtartotta ezt a beosztást, de a modern bibliafordítások jelentős részében és a tudományos munkákban már áttért a héber zsoltároskönyv beosztásának használatára, míg a liturgikus szövegek, így a Liturgia horarum, továbbra is a Vulgatát követik. A jelen bibliakiadás a héber számozást alkalmazza, de mellette eligazításul zárójelben a Vulgatáé is megtalálható. A zsoltárok jelentős részének felirata van, amely egy személlyel (pl. Dávid) vagy zenészek csoportjával (pl. Korach fiai) hozza kapcsolatba, meghatározza műfaját (pl. mizmor: dal hangszer kísérettel), utasítást ad az előadás módjára (pl. „a szőlőtaposók” kezdetű ének: Zsolt 8), vagy megjelöli a keletkezés körülményeit (főként Dávid életének viszontagságaira való utalások). A héber maszoréta szöveg feliratai nem egyeznek a Szeptuagintáéval, az utóbbiak gazdagabbak. A feliratok nem eredeti részei az egyes zsoltároknak, hanem utólag helyezték őket oda, és gyakran a tartalmilag és formailag rokon zsoltárokat egy-egy csoporthoz rendezik, vagy értelmező eligazításokat adnak az imádkozás helyzetére vonatkozóan (lásd a Dávid életére való utalások). A ZSOLTÁROK KÖNYVÉNEK KELETKEZÉSE ÉS FELOSZTÁSA A zsoltárokból álló gyűjtemény mai formájának kialakulását és végső lezárásának idejét nem lehet biztosan megállapítani. A Zsoltárok könyve a második templomban és a zsinagógai istentiszteletben használt énekek gyűjteményének tekinthető, s ez megerősíti a fogság utáni időszakban való kialakulását. A gyűjtemény egészének végső kánoni formája tudatos szerkesztői szándék eredménye, amely legkésőbb a Kr. e. 3. században befejeződött. A záróredakció eredményezte a bevezető (Zsolt 1; 2) és befejező (Zsolt 150) zsoltárokat, és a gyűjtemény öt könyvre való felosztását a doxológiák szerint. A bevezető Zsolt 1 az egész könyvet a Tórajámborság távlatába állítja: a zsoltáros boldognak nevezi azt az embert, aki Jahve törvényén elmélkedik, mert Isten áldása kíséri egész életében. A bevezetés ezért a Zsoltárok könyvének imáit úgy értelmezi, mint Izrael válaszát Jahve Törvényében kinyilatkoztatott igéjére. A Zsolt 2 viszont Isten világfeletti uralmát hirdeti, amikor Jahve ígéretét idézi: megvédi Sionon uralkodó felkent királyát a föld fejedelmeinek ellenséges támadásától. A záróredakció ezáltal eszkatologikusmessiási hangsúlyt ad a gyűjteménynek. A Zsolt 150 ugyanakkor egyetlen nagy doxológia, amely az egész könyv ünnepélyes befejezése. A Zsoltárok könyve öt egységre osztható, amelyek mindegyikét doxológia zárja: I. Zsolt|111-41|doxológia|41,14 II. Zsolt|142-72|doxológia|72,19| III. Zsolt|173-89|doxológia|89,53| IV. Zsolt|190-106|doxológia|106,48| V. Zsolt|107-150|doxológia|150| A Zsoltárok könyvének jelenlegi formája tehát a babiloni fogságot követő időben keletkezett, de találunk benne a végső állapotot megelőző helyzetre utaló támpontokat (pl. istennevek előfordulása). Felismerhetők azok a részgyűjtemények, amelyekből kialakult a Zsoltárok könyve. Mindez felveti a zsoltárok korának ill. ősiségének kérdését. Összefoglalóan elmondható, hogy a Zsoltárok könyve a királyság idejétől egészen fogság utáni korig terjedő évszázadok költői termését foglalja egybe. A legősibbeknek tekinthetők a királyzsoltárok és a kultikus himnuszok (mint a Zsolt 2; 45; 72; 110 vagy 24; 29; 60; 93), amelyek alapja a királyság korszakában keletkezett, és gyökere a királyi templomi kultusz. Esetenként azonban nem könnyű meghatározni a keletkezés körülményeit vagy korát. A zsoltárok jelentős részének (utólagosan hozzáillesztett) felirata van, amely egy személlyel vagy zenészek egy csoportjával hozza kapcsolatba, meghatározza műfaját, utasítást ad az előadás módjára vagy megjelöli a keletkezés körülményeit. Ezáltal gyakran értelmezhető eligazítást nyújtanak a zsoltárt imádkozó közösség vagy egyén számára. A héber maszoréta szöveg feliratai nem egyeznek teljesen a Szeptuagintáéval, és az utóbbiak gazdagabbak. A feliratok alapján a tartalmilag vagy formailag rokon zsoltárok csoportokba rendezhetők, és ezen keresztül fényt derítenek a Zsoltárok könyvének kompozíciójára is. MŰFAJOK A ZSOLTÁROK KÖNYVÉBEN A zsoltárokat összeköti a szemlélet, az érzelemvilág és a vallási hagyomány azonossága. Ugyanakkor egyes zsoltárok az irodalmi felépítés, a kifejezésmód, a zsoltáros helyzete vagy a téma hasonlósága alapján szorosabb kapcsolatban állnak egymással. Ez a felismerés vezetett a zsoltárköltészetben használt műfajok meghatározására és felosztására. Az egyén panaszaiban az individuum fordul Istenhez, feltárva előtte szorult helyzetét, hogy tőle segítséget, bajból való szabadulást kérjen. Ezek a következők: 3-7; 13; 17; 22; 25; 26; 28; 31; 35; 38; 39; 42; 43; 51; 54; 56; 57; 59; 61; 63; 64; 69-71; 77; 86; 88; 102; 109; 120; 130; 140-143. A felsorolt zsoltárok tartalma igen változatos az imádkozó helyzetétől függően, aki Istenhez könyörög, hogy mentse meg őt az ellenség üldözésétől, a haláltól, a betegségtől, a bűntől és a rágalomtól. Ezek a zsoltárok a liturgikus cselekménytől függetlenül is imádkozhatók. A kollektív panaszzsoltárok indítéka valamilyen nemzeti szerencsétlenség (vereség, ellenség támadása, a szentély meggyalázása, az igazak üldözése, természeti csapások), amelyben Izrael könyörög Istenhez és a nép szabadítását kéri a veszedelmekből. Ezek a zsoltárok a következők: 12; 44; 58; 60; 74; 79; 80; 83; 85; 90; 94; 106; 108; 123; 137. A kollektív panaszzsoltárok eredete a kultusz, a háborús események, természeti csapások miatt összehívott nép jelenlétében tartott, böjttel egybekötött istentiszteleti cselekmény. A bibliai hagyomány is igazolja, hogy léteztek ilyen nyilvános istentiszteletek (1Kir 21,9köv.; Jer 36,9; Jo 1,5köv.), Zakariás könyve pedig megemlékezik arról is, hogy a templom lerombolása után, a fogság idejétől rendszeresen tartottak böjtöt és gyászistentiszteleteket (Zak 7,3köv.). Ebből a gyakorlatból magyarázható a kollektív panaszzsoltárok többségének, legalábbis jelenlegi formájuknak fogság utáni eredete. 2. A hálaadó zsoltárok. A panaszzsoltárok gyakran Istennek mondott köszönettel fejeződnek be. Ez a köszönet lesz a hálazsoltárok lényege. A hálaadás alapvető eleme Isten üdvözítő tettének hirdetése, amelynek hangneme himnikus jellegű. Attól függően, hogy a meghallgatott kérés után az egyén vagy a nép monde hálát, egyéni vagy közösségi hálaadást különböztetünk meg. A hálazsoltárok többsége egyéni háladal, amelyekben az imádkozó ember megemlékezik szenvedéseiről, köszönetet mond Istennek a kért és elnyert szabadulásért, felszólítva a közösség tagjait, hogy ők is vegyenek részt hálaadásában. Ezek a következők: 18; 30; 32; 34; 40; 66; 92; 116; 118; 138. Kollektív háladal csak kevés akad a zsoltárok között: 67; 124; 127. A háladal eredete a kultusz. Olyan ünnepi alkalmak, amelyekben megemlékeztek Isten üdvözítő tetteiről, indítást adhattak a hálazsoltárok keletkezésére. Az egyéni háladalok is következtetni engednek arra, hogy a zsoltáros a közösségtől vagy nagyobb embercsoporttól körülvéve, liturgikus formában nyilvánítja ki Isten iránti háláját az elnyert segítségért. Többször megszólítja a résztvevőket (1Sám 2; Zsolt 22,26 30,5; 32,11; 34,4; 66,16; 116,18), és előttük fogadalmi áldozattal mond köszönetet (22,26; 66,13-15; 116,17-18) a megmenekülésért. A hálazsoltárokat tehát alkalmazták a liturgiában: az áldozatokat kísérték, körmenetben énekelték, de konkrét hátterüket nehéz megállapítani. A himnuszok Izrael Istenének dicsőségét hirdetik, és számos, a szentélyre, áldozatra, zarándoklatokra, liturgikus cselekményekre való utalásból felismerhető, hogy a kultuszhoz tartoznak, és az istentisztelet alkalmával énekelték őket. A bevezetésben elhangzó felhívás az istendicséretre a műfaj kultikus hátterére utal: a pap istentiszteleti dicsőítésre buzdítja a királyt, a népet, a nemzeteket és az egész teremtett rendet. A himnuszokat zárt és azonos felépítés jellemzi, amely bevezetésből, az Isten dicséretét kibontó központi részből és a befejezésből áll. Jahve királyságának zsoltárai (47; 93; 96-99) a himnuszok külön csoportját alkotják. Jellegzetességük a „Jahve uralkodik” kijelentés (93,1; 96,10; 97,1; 99,1 vö. 98,6) és közösek abban, hogy bennük Izrael, a népek s a mindenség egyaránt örömujjongással hirdetik a királyi trónján ülő Jahve világot átfogó uralmát. Ezeknek a zsoltároknak nyelve és képei, a Jahve uralkodik felkiáltás a királyi beiktatás ünnepi szertartására emlékeztetnek (1Kir 1,39 köv.; 2Kir 9,13 stb.), míg bizonyos részletek a kultusszal való lehetséges kapcsolatukra utalnak (96,8-9; 99,5.9). Ugyancsak a himnuszok önálló csoportja a Jahve királyságának zsoltáraihoz közel álló Sionénekek (46; 48; 76; 84; 87; 122), amelyek Izrael népének tiszteletét és bizalmát hirdetik a nemzeti szentély iránt, de végső fokon a szent helyet lakóhelyül kiválasztó Jahvét dicsőítik. Központi gondolatuk, hogy Jahve kiválasztotta Siont, kiváltságokkal halmozta el, és maradandó jelenléte megingathatatlanságot, bevehetetlenséget biztosít a Városnak. A Sionénekek ünnepi hangnemben vallják meg Izrael szent helyhez fűzött reményeit, nemcsak a jelen, de a távoli üdvtörténeti jövő várakozásait is. A népek Sion ellen felvonuló, de eleve kudarcra ítélt királyai már végidőbeli távlatban mutatják be Isten legyőzhetetlen városát (46; 48; 76). Ugyancsak az eszkatologikus várakozás jut kifejezésre abban a kijelentésben, hogy a népek egykor összegyűlnek Sionon, és ott üdvösséget nyernek (87; vö. Iz 60; 62; 66,10-16). Sion választottsága kapcsolatban áll a Dávid-hagyománnyal is. A Dávidnak adott isteni ígéret a királyi ház fennmaradásáról azzal is megerősítést nyert, hogy a dinasztia tagjai Jahve választott lakóhelyén, Sionon fognak uralkodni: Jahve ott véglegesíti Dávid hatalmát (132,17köv.). 4. A királyzsoltárok. A Zsoltárok könyvében szétszórtan több olyan zsoltár található, amelyeknek közös vonása, hogy a király személyével foglalkoznak (2; 18; 20; 21; 45; 72; 89; 101; 110; 132; 144). Mivel a királyok Dávid házának tagjai, a dinasztia választottságát kijelentő ünnepélyes isteni ígéret (2Sám 7) többszörösen visszhangot kap a királyzsoltárokban (2,6köv.; 45,7; 89,4-5.20-38; 132,10köv.). Emellett számos utalás található a király életének fontosabb mozzanataira, így például a király beiktatására, a trónra lépés évfordulójának megünneplésére, a királyi nászra, a háborús eseményeket megelőző könyörgésre és a győzelmet követő hálaadásra. Ezek az alkalmak ihlették a különböző műfajú királyzsoltárokat: királyokhoz intézett orákulumok (2; 110), a királyért mondott imádságok (20; 72), a királyok imádságai (18; 101), királyi zarándok(132) és nászének (45), királyi himnusz (144). A király iránt megnyilvánuló tisztelet végső fokon Istenre irányul, hiszen az uralkodó Izraelben Jahve királyságának trónján ül (1Krón 28,5). Ezért a király isteni adományok birtokosa: Jahve fogadott fia és örököse, felkentje, aki jobbján foglal helyet, és övé az ígéret Dávid trónjának örök fennállásáról. A királyzsoltárok egy része valóságos élethelyzetre utal, ugyanakkor megrajzolja egy eszményi uralkodó alakját, a Messiást is (igazságosság, az egész világra terjedő uralom stb.), aki valóban méltónak bizonyul az isteni választottságra és adományokra. Ezért ezek a zsoltárok túllépnek a konkrét történeti adottságokon és a végidőbeli beteljesedés felé mutatnak. Kétségtelen, hogy a Dávid házából származó királyok Jahve választottai és az üdvösség letéteményesei: Isten áldásának hordozói voltak Izrael népe számára. A zsoltárokban mondottak ezért vonatkozhattak minden királyra, de tényleges megvalósulásuk csak a királyi ház eszkatonban megjelenő képviselőjében, a Messiásban teljesedhetett be. Eszkatologikusmessiási távlatuk a fogság utáni időben került előtérbe, amikor konkrét történeti hátterük megszűnt, minthogy a dávidi királyság többé már nem állt vissza, a királyzsoltárok viszont megmaradtak, használ ták is az új templom liturgiájában, és bekerültek a zsoltárok gyűjteményébe. Továbbélésük összefügg az egyre inkább kibontakozó messiási reményekkel, s többé nem a Sionon uralkodó királyra, hanem már a végidőbeli Messiás királyra értelmezték őket. A ZSOLTÁROK TANÍTÁSA A Zsoltárok könyve különleges helyet foglal el az Ószövetség írásai között, mert a zsidóságnak, majd a kereszténységnek egyaránt imakönyve lett. Ezért a zsoltárok magyarázata az ókortól kezdve foglalkoztatta a hittudósokat, akik elsősorban teológiailag fejtették ki jelentésüket a hívő közösség számára. Az intertestamentárius zsidóság körében alakult ki az az irányzat, amely a zsoltárokat vagy azok egy részét a végidőbeli várakozásokra alkalmazva magyarázta. A rabbinikus zsidóság és a kereszténység is átvette ezt az eszkatologikusmessiási értelmezésmódot. Az Egyházban választ kellett adni arra a kérdésre is, hogy a kereszténység milyen szellemben imádkozza a zsoltárokat akár a liturgiában, akár az egyéni gyakorlatban. Az eszkatologikusmessiási értelmezést követve a kereszténység az egész Ószövetséget Krisztusról szóló próféciának tekintette, és a zsoltárokat is a beteljesedés, Jézus üdvözítő művének, szenvedésének, halálának és feltámadásának fényében magyarázta. A zsoltárok tanítását három témakörben foglaljuk össze: Isten; a hívő és a szenvedés; bűn, bűnbánat, bűnbocsánat. Az egész teremtett rend Jahve nagyságát tanúsítja: ő a teremtő Isten (93,1; 96,5.10), a menny kezének alkotása (8,4; 19,2köv.), legyőzte a káoszhatalmakat (74,13köv.; 89,10köv.), megszilárdította a földet (93,1; 96,10) és törvényeket adott a világnak, amelyek részletekbe menően megszabják a kozmosz rendjét (104). A teremtés csodája Jahve világfeletti hatalmát igazolja (24,1köv.; 47,3köv.). A zsoltárok azonban elsősorban a történelemben tevékeny Istenről beszélnek, akinek üdvözítő nagy tetteit Izrael annyiszor megtapasztalta. Istenképüket tehát az üdvtörténet határozza meg, s ezért található annyi utalás a múlt eseményeire mint Jahve nagy tetteire és csodáira. A történeti zsoltárok a Pentateuchusból ismert nagy témákat – pátriárkák, szabadítás Egyiptomból, vezetés a pusztában, a sínai kinyilatkoztatás és az ígéret földjének adománya – elevenítik fel dicséret és tanítás formájában (78; 105; 106; 114; 136). Izrael nemcsak a múltban, de a jelenben is megtapasztalja Jahve üdvözítő jelenlétét, mert Siont lakóhelyül választotta, hogy maradandóan népe körében legyen (9,12; 46,6; 72,2). Többféleképpen nevezik a szent helyet, s Jeruzsálemen (122,2köv.; 128,5; 137,5; 147,2) és Sionon (2,6; 9,12; 14,7; 20,3 stb.) kívül mint szent hegyről (2,6; 48,2; 87,1; 99,9), templomról (5,8; 11,4; 27,4; 48,10 stb.), Jahve házáról (5,8; 23,6; 26,8; 27,4 stb.) beszélnek róla. Izrael ugyan vallja, hogy az egész világmindenséget betölti Isten dicsősége (8,2), mégis, ha Istenével akar találkozni, Sionhoz kell fordulnia, mert csak onnan várhat üdvösséget és segítséget (14,7; 36,10). Ennek tudatában zarándokolnak Jahve törzsei a szent helyhez (122), és a zsoltárok egyaránt az öröm (122,1; 84,5.6) és vágyódás (84,3) hangján szólnak Jeruzsálemről. A Sionénekek a végidőre jellemző vonásokkal magasztalják a szent várost, a fölséges lakóhelyét, amelynek Jahve jelenléte megingathatatlanságot és bevehetetlenséget biztosít (46; 48; 76; 87). Innen uralkodik mint dicsőséges, nagy király a népek felett (24,7köv.; 99,2, vö. 93,2; 96,10; 97,1; 99,1). A Sionon Jahve üdvözítő jelenlétét ünneplő Izrael imájába foglalja a Dávid házából való királyt is, aki a szent hegyen uralkodik (132). Dávidot Jahve választotta ki, és „szövetséget” kötött vele, amelynek lényege az az ígéret, hogy dinasztiája örökre fennmarad (89,4köv.; 132,12). Trónra lépő utódainak az ígéretek egész sora szól, különleges előjogokat biztosítva nekik: Jahve kente őket királlyá Sionon, a szent hegyen (2,6), így Isten közelségébe kerülnek, „Jahve jobbjára” (110,1), Izrael Istenének érinthetetlen felkentjei (2,2; 18,51; 20,7; 89,52; 132,10), prófétai kijelentés Isten fiának nevezi őket (2,7; vö. 89,27 köv.), személyüket Isten üdvözítő kegyelme, segítsége veszi körül (18,10köv.; 20,7; 21,3.7). A királyok előjogai azonban számukra kötelességet is jelentenek, Izrael tőlük várja Isten törvényének foganatosítását (72,1; 122,5), jogot és igazságot a szegényeknek (72,4.12köv.), békét és bőséget (72,3.6 köv.; 132,15), egyszóval az üdvösséget Isten népének. „Jahve királya” (2,6; 18,51) ennélfogva közvetítő, személye és tevékenysége az üdvösség biztosítéka. Jahve általa kormányozza, segíti és részesíti áldásban választott népét. Ezért amikor Izrael a zsoltárokban megemlékezik Dávid háza választottságáról, Isten neki ígért hűségéről, a király uralmának rendíthetetlenségéről és könyörög az uralkodó javáért, akkor végső fokon Isten előtt hódol, aki felkent szolgáján keresztül részesíti jótéteményben népét. Ő irányítja az emberi sorsot, számon kéri kinek-kinek tetteit, az igazakat jutalmazza, a gonoszokat pedig bünteti. Izrael üdvtörténeti tapasztalatai alapvetően Jahve üdvözítő akaratáról tanúskodnak, és ezt a meggyőződést tükrözi az imádságban Istenhez forduló zsoltáros bizalomteli magatartása. A hívő mégis napról napra találkozik ennek ellenkezőjével is, az ember életét fenyegető fizikai és erkölcsi szenvedésben. A panaszés hálazsoltárok változatos formában tanúskodnak erről: a betegség (30; 32; 38; 41; 51; 69; 77; 88 stb.), az üldöző ellenségek és hamis vádlók (3; 4; 5; 17; 26; 27; stb.), az emberi lét mulandósága, semmisége (39,5 köv.12; 62,10; 78,39; 144,4; 90,3köv.), amely végül az alvilág, a halottak birodalmának hatalmába kerül (9,14; 18,5köv.; 30,4; 116,3 stb.), s nem utolsósorban az istentelenek és gonoszak sikere (37; 49; 73). Mindezek gyötrő kérdéseket vetnek fel a hívő lelkében: az üdvözítő és igaz Isten miért engedi meg a jámborok szenvedését, akik ártatlanságuk ellenére kénytelenek sorscsapásokat elviselni, s miért tűri el a bűnösök sikerét, akik megvetik Isten útját, mégis jól megy a soruk; hogy lehet az, hogy az üdvösségre hívott ember sorsa az Isten közösségétől és üdvösségétől elzárt alvilágban végződjék (6,6; 30,10; 88,11-13; 115,17). A zsoltáros tépelődései mögött az a tény húzódik meg, hogy a jutalmazást és büntetést csak a földi élet keretében várja, mert még nem tud a halál utáni isteni igazságszolgáltatásról. Különösen három zsoltár, a 37, 49 és 73 veti fel a problémákat és keres magyarázatot a hívő magatartás igazolására. A Zsolt 37 a szenvedés problémáját úgy oldja meg, hogy a gonoszok boldogsága csupán látszat, a bűnösök erőszakossága, gazdagsága, sikerei, előnyei az igazakkal szemben hamarosan elenyésznek, mert az isteni megtorlás nem késik, az igaz pedig rövid megpróbáltatás után jutalomban részesül: nincs oka tehát a kételkedésre vagy arra, hogy eltérjen Jahve útjáról. Jahve megvédi őt a bűnös kezétől, ő fogja örökölni a földet. A Zsolt 73 szerint is jó az Isten a tisztaszívűekhez, de a gonoszok jó sorsán tépelődő szenvedő igaznak más megoldást ad. A zsoltáros a szenvedés végső miértjére ugyan nem tud felelni, viszont az Istennel való elszakíthatatlan közösségére hivatkozva biztosítja a szenvedőt sorsának rendezéséről. Még a halál sem választhatja el Istentől. Jahve töretlen hűsége üdvözítő szándékához túlmutat az üdvösség evilági beteljesítésén, evilági távlatain, és a halálon túl is örökre az igaz Isten marad. Igazi vigaszról tanúskodik a zsoltár, még ha részleteiben tisztázatlan is marad az ember halál utáni sorsa. Az alvilági szabadító Isten eszméje villan fel a Zsolt 49-ben (49,16) is. A zsoltárok különböző mértékben adnak feleletet a szenvedésre, de összességükben mindig megőrzik a hitet Isten igazságában és a ragaszkodást Isten akaratához, amelytől üdvösséget és jólétet várnak: „Remélj az Úrban és tedd a jót, akkor megmaradsz földeden és biztonságban élsz. Az Úrban leld örömöd, s ő betölti szíved vágyait. Ajánld utadat az Úrnak, remélj benne, s ő irányít majd.” (37,3-5)