7 1Nem szolgálat az ember sorsa a földön? Nem napszámos módján tölti el napjait? 2Olyan, mint a rabszolga, ki árnyékba vágyik, olyan, mint a napszámos, ki a bérét várja. 3Csalódással teli hónapok jutottak részemül, keserves éjeket adtak osztályrészül. 4Már mikor lefekszem, kérdezem: „Mikor virrad?” És mihelyt fölkelek: „Mikor lesz már este?” Tele vagyok kínnal egész alkonyatig. 5Férgek lepik el testem, s a föld pora fedi. Összeaszalódik, s gennyezik a bőröm. 6Napjaim futnak, mint takács vetélője, eltűnnek, s nyomukban nem marad reménység. 7Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot. 8S a szem, amely most lát, soha többé nem lát; kereső szemeddel nem találsz, nem leszek. 9Mint felhő, tovaszáll, eltűnik a távolban, nem tér az vissza, kit az alvilág elnyelt. 10Házába nem mehet soha többé vissza, és otthona nem látja soha viszont. 11Ezért én sem türtőztetem számat: beszélek lelkem gyötrelmében, s elpanaszolom lelkemnek keservét. 12Tenger vagyok tán? Avagy tengeri szörny? Merthogy őrzésemre őrszemeket rendelsz. 13Ha arra gondolok: vigaszt ad fekvőhelyem, ágyam majd segít viselni kínomat, 14máris megijesztesz álmomban szörnyűmód, rémképek kergetnek újabb gyötrelmekbe. 15„Fojts meg inkább!” – ez a kívánságom, jobb a halál, mint a sok fájdalom. 16Eltűnök én immár, nem élek örökké, hagyj hát magamra, éltem egy lehelet. 17Vajon mi az ember, hogy oly nagyra tartod, arra méltatod, hogy törődj vele. 18Hisz meglátogatod minden áldott reggel, és próbára teszed minden pillanatban. 19Mily rég nem veszed le tekinteted rólam! Arra sem hagysz időt, hogy nyálam lenyeljem. 20Vétkeztem? Mit tettem? Mondd, emberek őre! Támadó kedvednek miért vagyok céltábla? Miért vagyok terhedre? 21Miért nem bocsátod meg a bűneimet, vétkem fölött miért nem hunysz szemet? 22Mert hogyha egyszer lefekszem a porba, hiába keresel, többé nem leszek.