139

¹A karvezetőnek. Dávid zsoltára.
Uram, te megvizsgáltál és ismersz engem,

²tudod, ha leülök és ha fölkelek.
Messziről ismered gondolataimat,

³szemmel tartod akár járok-kelek, akár pihenek.
Előre ismered minden utamat.

⁴Még nyelvemen sincs a szó,
és te már érted egészen, Uram.

⁵Minden oldalról körülveszel engem,
és fölöttem tartod kezedet.

⁶Oly nagy, oly csodálatos nekem ez a tudás:
ésszel föl sem érhetem!

⁷Hová mehetnék lelked elől,
hová bújhatnék színed elől?

⁸Ha fölmennék az ég magasába, te ott vagy,
ha alászállnék az alvilágba, jelen vagy.

⁹Ha felölteném a hajnal szárnyát,
s a tenger szélső határára szöknék,

¹⁰ott is a te kezed vezetne,
és jobbod tartana engem.

¹¹Mondhatnám: »Borítson be a sötétség,
s váljon éjszakává köröttem a fény«,

¹²de neked nem sötét a sötétség,
s az éj mint a nappal, oly világos előtted.
Fény és sötétség közt neked nincs különbség.

¹³Hiszen te formáltad bensőm,
s anyám méhében te szőtted a testem.

¹⁴Dicsőítlek téged, mert olyan csodálatosan alkottál,
és tudom jól, milyen csodálatos minden műved!

¹⁵Létem nem volt titokban előtted,
amikor a föld ölén rejtve formálódtam.

¹⁶Még alakot sem nyertek tagjaim és szemed már látott engem.
Könyvedben már minden fel volt jegyezve rólam:
napjaim már eltervezted,
mielőtt egy is eltelt volna belőlük.

¹⁷Milyen tiszteletreméltók előttem gondolataid, Istenem,
milyen hatalmas a számuk!

¹⁸Megszámlálnám őket, de számosabbak a homokszemeknél,
s ha végükre is érnék, még mindig csak nálad tartanék.

KNB SZIT STL BD RUF KG