II. PÁRBESZÉDEK

1. A VITA ELSŐ MENETE

Jób elátkozza születése napját.

3 ¹Jób ezután megnyitotta száját, s elátkozta születése napját. ²Így szólt: ³Vesszen a nap, amikor világra jöttem, az éj, amelyen azt mondták: „Fiú fogantatott.” ¹¹Hogy nem pusztultam el már az anyaméhben! Vagy miért nem haltam meg, mikor megszülettem? ¹²Miért fogtak föl térdek? S miért voltak emlők, hogy szopjam őket? ¹³Most csöndben feküdnék és nyugodhatnék, elaludtam volna és békességem volna. ¹⁴A királyok és a föld nagyjai közelében, akik sírhelyet építenek maguknak. ¹⁵Fejedelmek mellett, akiknek volt aranyuk, akik megtöltötték házukat ezüsttel. ¹⁶Mint koraszülött, akit mielőtt élt, már elástak, volnék, mint a magzat, amely fényt sose látott. ¹⁷Ott a gonoszok felhagynak dühükkel, és az elfáradtak nyugalmat találnak. ²⁰Miért hagyta világra jönni a szenvedőt, s szomorú szívűnek miért adott életet? ²¹Várják a halált, de az bizony nem jön, jobban keresik, mint az elrejtett kincset. ²²Örülnének nagyon saját sírhalmuknak, sírjuk, ha meglelnék, felujjonganának. ²³Útjavesztett embernek minek ily ajándék, annak, akit Isten teljesen körülzárt?

KNB SZIT STL BD RUF KG