Szt. Lukács evangélioma

15 ¹Közeledének pedig hozzája a vámosok és bűnösök, hogy hallgassák őt.
²És zúgolódának a farizeusok és irástudók, mondván: Hogy ez a bűnösöket elfogadja, és velök eszik.
   ³És mondá nekik e példabeszédet, így szólván:
   ⁴Kicsoda az az ember közőletek, kinek száz juha vagyon; és ha elveszt egyet azok közől, nem hagyja-e a kilenczvenkilenczet a pusztában, és az után megyen, mely elveszett vala, mígnem megtalálja azt?
   ⁵És midőn megtalálja, vállaira veszi, örűlvén;
   ⁶és hazamenvén, egybehíja barátait és szomszédait, mondván nekik: Örvendjetek velem, mert megtaláltam az én juhomat, mely elveszett vala.
   ⁷Mondom nektek: hogy szintúgy öröm lesz mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilenczvenkilencz igazon, kiknek nincs szükségök bűnbánatra.
   ⁸Vagy a mely asszonynak tiz garasa lévén, ha elveszt egy garast, nem gyujt-e gyertyát, és kisöpri házát, és keresi szorgalmasan, mígnem megtalálja?
   ⁹És midőn megtalálja, egybehíja barátait és szomszédait, mondván: Örvendjetek velem, mert megtaláltam a garast, melyet elvesztettem vala.
   ¹⁰Igy mondom nektek, öröm leszen az Isten angyalai előtt egy megtérő bűnösön.
   ¹¹Azután mondá: Egy embernek két fia vala.
   ¹²És mondá az ifjabb közőlük atyjának: Atyám! add ki nekem az örökségrészt, mely engem illet. És elosztá nekik az örökséget.
   ¹³És nem sok nap múlva, összeszedvén mindent ifjabbik fia, messze tartományba méne, és ott eltékozlá örökségét buja élettel.
   ¹⁴És miután mindent megemésztett, nagy éhség lőn azon tartományban, és szűkölködni kezde.
   ¹⁵És elmenvén, azon tartománynak egy polgárához szegődött, ki majorjába küldé őt, hogy őrizze a sertéseket.
   ¹⁶És kiváná gyomrát megtölteni a moslékkal, melyet a sertések falának, de senki sem ada neki.
   ¹⁷Magába térvén pedig, mondá: Hány béres bővelkedik atyám házában kenyérrel, én pedig itt éhen halok!
   ¹⁸Fölkelek, és atyámhoz megyek, és mondom neki: Atyám! vétkeztem az ég ellen és teellened;
   ¹⁹már nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem, csak béreseid közé fogadj be engem.
   ²⁰És fölkelvén, elméne atyjához. Mikor pedig még messze volt, meglátá őt atyja, irgalmasságra indúla, és hozzája futván, nyakába borúla, és megcsókolá őt.
   ²¹És mondá neki fia: Atyám! vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem.
   ²²Atyja pedig mondá szolgáinak: Hamar hozzátok elé a legjobb ruhát, és öltöztessétek fel őt; adjatok gyürűt kezeire, és sarut lábaira;
   ²³és hozzátok elé a hizlalt borjút, öljétek le, együnk és vigadjunk;
   ²⁴mert ez az én fiam meghalt vala, és föléledt; elveszett vala, és megtaláltatott. És elkezdtek vigadozni.
   ²⁵Az ő idősbik fia pedig a mezőn vala, és midőn visszatért, a házhoz közeledvén, hallá az éneklést és vigadozást.
   ²⁶És szólítván egyet a szolgák közől, kérdezé, mi dolog ez?
   ²⁷És az mondá neki: Öcséd jött meg, és atyád a hizlalt borjút ölette le, hogy visszatért egészségben.
   ²⁸Erre megboszankodék, és nem akart bemenni. Atyja tehát kijövén, kezdé kérni őt.
   ²⁹Amaz pedig felelvén, mondá atyjának: Ime annyi esztendő óta szolgálok neked, és soha sem hágtam át parancsodat, de soha sem adtál nekem egy gödölyét, hogy barátimmal vígan elkölthettem volna;
   ³⁰midőn pedig ez a te fiad, ki örökségét ellatorkodta, megjött, a hizlalt borjút ölted le neki.
   ³¹Ő pedig mondá neki: Fiam! te mindenkor velem vagy, és mindenem tied;
   ³²de most vigadni és örvendezni illett, mert ez a te öcséd meghalt vala, és föléledt; elveszett vala, és megtaláltatott.