29 1Jób folytatta beszédét, és ezt mondta: 2Bárcsak olyan volnék, mint a hajdani hónapokban! Mint azokban a napokban, amikor Isten őrzött engem! 3Amikor mécsese világított fejem fölött, sötétben is az ő világosságánál járhattam; 4mint amilyen ifjúkorom idején voltam, amikor Istennel közösségben élhettem sátramban; 5amikor még velem volt a Mindenható és körülöttem voltak gyermekeim; 6amikor lépteim tejszínben fürödtek, és mellettem a kősziklából is olajpatakok ömlöttek. 7Amikor a városkapuhoz mentem, és elfoglaltam helyemet a téren, 8ha megláttak az ifjak, hátrahúzódtak, az öregek pedig fölkeltek, és állva maradtak. 9A vezető emberek abbahagyták a beszédet, és tenyerüket a szájukra tették. 10A fejedelmek hangja elnémult, és nyelvük az ínyükhöz tapadt. 11Akinek a füle hallott rólam, boldognak mondott, akinek a szeme látott, mellettem tanúskodott. 12Mert megmentettem a segítségért kiáltó nyomorultat, és az árvát, akinek nem volt segítője. 13A veszendő áldása szállt rám, és az özvegy szívét felvidítottam. 14Igazságot öltöttem magamra, és az is magára öltött engem, jogosság volt a palástom és a süvegem. 15A vaknak szeme voltam, és lába a sántának. 16Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól megvizsgáltam. 17Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt. 18Azt gondoltam, hogy fészkemmel együtt halok meg, s mint a főnixmadár, sokáig élek. 19Gyökerem a vízig nyúlik, ágamra éjjel harmat száll. 20Dicsőségem velem együtt újul meg, íjam is kicserélődik kezemben. 21Figyelmesen hallgattak rám, elnémultak, ha tanácsot adtam. 22Beszédem után nem szóltak tovább, szavam permetként hullott rájuk. 23Úgy vártak rám, mint az esőre, mint akiknek tavaszi esőt szomjaz a szája. 24Ha nevetve fordultam feléjük, akkor ők sem hittek, ha derűs volt az arcom, nem szomorodtak el. 25Én választottam meg, hogy mit tegyenek, élükön ültem, és úgy laktam közöttük, mint egy király a csapatában, mint aki gyászolókat vigasztal.