41 1Nézd, csalatkozol reménységedben, puszta tekintete legyőzi az embert. 2Hogyha fölébresztik, dühroham fogja el. Ki volna képes ellenállni neki? 3Ki maradt épségben, ha vele szembeszállt? A kerek ég alatt nincs egyetlen egy sem. 4Nem hallgathatok el semmit tagjairól, sem az erejéről, sem szép alkatáról. 5Ki merné felnyitni felső ruházatát, és ki hatolhat be kettős páncéljába? 6Torkának kapuit vajon ki nyitja ki? Fogazata körül rémület tanyázik. 7Háta pikkelyeket visel barázdásan, mik le vannak zárva kovakő pecséttel. 8Egyik a másikhoz hozzáilleszkedik, még a levegő sem hatol át közöttük. 9Szorosan záródik az egyik a másikhoz, összekapcsolódnak, s el nem választhatók. 10Tüsszentése nyomán világosság ragyog, szeme olyan, mint a hajnal szempillája. 11A torkából meg fáklyák törnek elő, s mint a tűz szikrái szállnak, a magasba. 12Az orrlyukaiból füst gomolyog elő, mint a fazékból, amely forr és buzog. 13A parázs lángra lobban, hogyha rálehel, a torkából meg tűzcsóva tör elő. 14Nyakszirtjén az erő vett lakást magának, előtte meg a rémület jár. 14Ha föltápászkodik, a habok is félnek, a tenger hullámai távolabb húzódnak. 15Szilárdan áll rajta rétegezett húsa, mozdulatlan, mintha ráöntötték volna. 16Mintha kőből volna, oly kemény a szíve, kemény, mint amilyen az alsó malomkő. 17 18Aki találkozik vele, hiába ránt kardot, nem használ a lándzsa, s a kopja és a nyíl sem. 19Annyiba veszi a vasat, mint a szalmát, az ércet nem nézi többre pudvás fánál. 20A nyíl nem tudja megfutamítani, a rázúdított kövek pozdorjává törnek. 21Csak egy szalmaszálnak nézi a buzogányt, nevet a dárdán is, amely felé süvít. 22Lehetnek alatta éles cserepek is. Felszántja az iszapot, akár a borona. 23Forrásba hozza a mélyet, mint egy üstöt, festékesfazék lesz körötte a tenger. 24Mögötte fényesen világlik az útja, ősz ember hajának gondolnád a tengert. 25Nincs hozzá fogható a földkerekségen, arra termett, hogy sohase féljen. 26Mindent, ami magas, megvetéssel néz le, mert a büszke állatoknak ő a királyuk.