Káldi-Neovulgáta
A Zsoltárok könyve
Minden írás egy konkrét ember konkrét élethelyzetéből fakad. Az író leírja, amit megtapasztalt, ahogyan másoktól megértést, kérdéseire választ keres. Az eredeti, személyes tapasztalatok az író számára egyediek, de hasonló körülmények között ugyanilyen egyedi tapasztalatokban lehet részük másoknak is. Ők is megkísérelhetik, hogy kifejezzék megtapasztalásaikat, közöljék azokat másokkal, igyekezzenek megérteni azokat, feltárni a jelentésüket. Ennek során szólhatnak saját szavaikkal, de át is vehetnek olyan kész szöveget, amely mástól ered, de megfelel az ő lelkiállapotuknak. Az átvett szöveget akár módosíthatják is, szükség szerint újrafogalmazhatják, a másik ember szavaiba rejtve megfogalmazhatják saját gondolataikat, mondanivalójukat. Így egy konkrét személy szavai – ha azok valamely jellemzően emberi élethelyzet kifejezői – valamely közösségben közös szöveggé, közkinccsé válhatnak. A bibliai zsoltárokkal sincs ez másképp. A kezdetnél egy embert találunk, az ő imájával, énekével, aki elsuttogta, elmondta, eldalolta, kiáltotta, átkozódta, áldotta, imádkozta minden fájdalmát és az örömét. Aztán mások felismerték, hogy ebben az ő helyzetük is kifejeződik és elkezdték mondani ezt a szöveget egyénileg vagy a hivatalos istentiszteleten. Így jönnek létre szövegminták és formák, amelyek, mivel alapvető emberi tapasztalatokat fejeznek ki, évszázadok múlva is érvényesek maradnak. Néha a szöveggel együtt a szerző neve is ismert maradt. Gyakran az is megtörtént azonban, hogy egy ismeretlen szerző által írt szöveget valamelyik híres és ismert személynek tulajdonítottak. Egy nemzeti hős vagy egy ismert templomi énekes dalának egészen más az értéke, mint egy költőietlen, zeneietlen levitáé, aki egy eldugott kis szentélyben szolgál. Így a zsoltárok utalhatnak olyan személyekre is, mint szerzőkre, akikről nem biztos, hogy valóban ők írták a kérdéses szöveget. Pedig nagyon hasznos lenne, ha ismernénk a szerzők kilétét és a megírás időpontját, körülményeit, mert a szöveg mondanivalója csak a szerző gondolati és hívő közegének ismeretében tárul fel igazán. Hiszen Isten konkrét helyzetekben, fokozatosan nyilatkoztatja ki magát. Ha meg akarunk érteni egy zsoltárt, ismernünk kell annak irodalmi műfaját. A szentírásmagyarázatban megvan a maga hagyományos módja annak, hogy az egyes zsoltárokat formájuk, nyelvezetük és szerkezetük, eredeti vagy későbbi használatuk szempontjából vizsgálva hogyan soroljuk meghatározott csoportokba. Gyakran a műfaj felismerése nyújtja az első támpontot a szöveg megértéséhez. Ezért az alábbiakban röviden jellemezzük a legfontosabb műfajokat. Minden zsoltár költemény. Költőiségük természetesen egészen más törvényszerűségeket követ, mint az általunk ismert európai költészet. Döntő szerepe a hangsúlynak van. Minden értelmileg összetartozó sornak a hangsúlyok (a szavak hangsúlyai) adnak formát (3+3 vagy 3+2); két vagy három ilyen értelmileg összetartozó sor alkot egy vers-egységet. A héber költészet különös ismertetőjegye a parallelizmus, amely abban áll, hogy egy egységben a második sor az elsővel azonos gondolatot fogalmaz meg, más szavakkal. A rím ismeretlen; helyette más stilisztikai eszközökkel találkozunk. Ilyen például az alliteráció, a szójáték vagy az egyes versek kezdőbetűinek ábécé szerinti rendje (az ilyen zsoltárt ábécé-éneknek vagy alfabetikus zsoltárnak nevezzük). A Zsoltárok könyvének nem minden szövege érthető könnyen, és a keresztény ember nem mindegyikkel képes azonosulni (ilyenek pl. az átokzsoltárok, amelyekre a keletkezés körülményei erősen rányomják bélyegüket). De a Zsoltárok könyve, amely Isten első népének imádságos könyve, mégis imakönyve lett és maradt az új Izraelnek is. Az egész nép imádkozva ismeri el és jeleníti meg Isten „történelméhez” és a hit történetéhez való kötődését.