Káldi-Neovulgáta
Evangélium János szerint
A szerző János evangéliumát számos újkori szentíráskutató elvitatja János apostoltól, és János tanítványai egyikének tulajdonítja (pl. annak a bizonyos János presbiternek, akiről egy helyen Papiász beszél, vö. Euszébiosz, ET 3,39,3-4). János szerzősége ellen a következő érveket hozzák fel: az evangélium mély krisztológiája nem származhat szemtanútól; elbeszélésmódja és anyaga teljesen eltér a szinoptikus evangéliumokétól; János apostol Jakabbal együtt már 44-ben vértanúhalált halt (egy 5. sz.-i feljegyzés szerint Papiász állítólag ezt írta); az apostol nem írhatta a 21. fejezetet (a saját halálával kapcsolatban): stb. Ma mégis egyre többen vannak, akik ezeket az érveket nem tartják meggyőzőeknek. Figyelemreméltóak viszont az ún. belső érvek (magából az evangéliumból): János apostol neve és a Zebedeus fiai kifejezés egyetlen egyszer sem szerepel az evangéliumban, csak a „szeretett tanítvány” megjelölés; János apostol alakja és élményei előtérben állnak a negyedik evangéliumban; idő- és helymegjelölései néhol meglepően pontosak; számos apró megjegyzés szemtanú-íróra vall (pl. a szamariai asszony ottfelejti a korsóját, 4,28). Úgy látszik tehát, hogy a viták, bizonytalanságok ellenére János apostolt tekinthetjük az evangélium szerzőjének. Az evangélium az első század legutolsó éveiben készült. Nagyon gyorsan elterjedt a keresztények körében, hisz másolataiból két igen régi töredéket is ismerünk (Ryland-papírusz, 125 körül; Egerton-papírusz, Kr. u. 1.sz. első fele). Az evangélium egysége Az evangélium felépítése, tartalma Ige-himnusz (1,1-18) – I. rész (1,19-12,50): Jézus kinyilatkoztatja magát a világnak – II. rész (13,1-20,31): Jézus visszatér az Atyához – Utószó (21,1-25): Találkozások a Feltámadottal Galileában. Az evangélium himnusszal kezdődik, amely költői lendületű összefoglalását adja a legalapvetőbb témának: Jézus Isten egyszülött Fia, maga is Isten. Az evangélium egyetlen ördögűzésről sem számol be; a szinoptikusoknál elbeszélt 29 csoda közül Jánosnál csak a kenyérszaporítás és a vízben járás szerepel; ugyanakkor 6 saját csoda-elbeszélést közöl. Ezeknek a csodáknak egészen mély, jelképes értelmük van, és gyakran kiindulópontjai egy hosszabb, Jézusról szóló tanításnak (vakon született: Jézus a világ világossága; kenyérszaporítás: Jézus az élet kenyere; Lázár feltámasztása: Jézus a feltámadás és az élet; vö. Kánai menyegző „kinyilatkoztatta dicsőségét”; csodálatos halfogás: „Legeltesd juhaimat”). Az elbeszélések nem szabályosak, mint a szinoptikusoknál: az elbeszélő szabadon, a tanítói célzatnak megfelelően számol be az eseményekről. Jézus beszédei logikusan felépített teológiai gondolatmenetet tükröznek; több tudatosan megszerkesztett párbeszédet is találunk, ahol a beszélgetőtárs (többnyire értetlen) megjegyzései segítik elő a gondolatmenet kifejtését (szamariai asszony, Nikodémus; ez utóbbi a beszélgetés második részében nyomtalanul eltűnik); Jézus nem példabeszédekben beszél többé, hanem tökéletesen felépített allegóriákban (igazi szőlőtő, jó pásztor). A negyedik evangélista számára Jézus az Atyával és a Szentlélekkel teljesen egyenrangú, örök isteni személy. Ezt a hitet és meggyőződést vallja az evangélista művének szinte minden sorával, és erről (vagyis önmagáról, saját isteni méltóságáról és küldetéséről, a benne és általa feltáruló új életről) beszél Jézus is, akárhányszor megszólal (az örömhírről, Isten országáról itt nincs szó többé). János szerint Jézus az Ige, aki már „kezdetben” is (=öröktől fogva) létezett Istennél, és maga is Isten volt (1,1-2). Keresztelő János is hirdeti, hogy Jézus az Isten Fia (ezt a Szentlélek a Keresztelőnek előre tudomására hozta). Jézus már első csodájával kinyilatkoztatta isteni dicsőségét tanítványai előtt, és tanítványai hittek benne (2,11). Jézus elmondja önmagáról, hogy ő az Isten „egyszülött Fia” (3,16-18), akit Isten a világba küldött (3,17.34; 5,37; 6,40; stb.). Tanítványaitól búcsúzva így szól: „Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itt hagyom a világot, és visszatérek az Atyához” (16,28). János evangélista szerint a nyilvános működés idején Jézus minden tettén keresztül az ő isteni dicsősége ragyogott, az a dicsőség, amelyben része volt az Atyánál, mielőtt a világ lett (17,5). A kereszthalál, mint felmagasztalás