Zsoltárok könyve

62 ¹Dávid zsoltára, midőn az idumei pusztában volt.
²Isten, én Istenem! tehozzád ébredek viradatkor; utánad szomjúhozik az én lelkem, szintoly nagyon vágyódik utánad az én testem is.
   ³A puszta és járatlan és vizetlen földön, úgy jelenek meg előtted, mint a szent helyen, hogy lássam a te erődet és dicsőségedet.
   ⁴Mert jobb a te irgalmasságod az életnél; az én ajkaim dicsérnek téged.
   ⁵Igy áldani foglak téged életemben; és a te nevedben fölemelem kezeimet.
   ⁶Mintegy zsirral és kövérséggel telik meg lelkem; és vigadás ajakival fog dicsérni az én szám,
   ⁷ha rólad emlékezem ágyamon, ha reggel felőled elmélkedem;
   ⁸mert segítőm vagy. És a te szárnyaid árnyéka alatt vigadok,
   ⁹az én lelkem hozzád ragaszkodik; jobbod fölvett engemet.
   ¹⁰Azok pedig hiába keresik lelkemet, lemennek a föld alsó részeibe;
   ¹¹a kard kezébe adatnak, a rókák martalékai lesznek.
   ¹²A király pedig vigadni fog az Istenben; dicsértetni fognak mindnyájan, kik rája esküsznek; mert bezáratik a gonoszságot szólók szája.