Zsoltárok könyve

59 ¹Végig azoknak, kik át fognak változni, önmaga Dávid emlékirása tanításúl,
²mikor fölgyújtotta Szíria Mezopotámiáját és Szóbalt, és Joáb megfordúlt, és az edomitákból a sóaknás völgyben megölt tizenkétezret.
   ³Isten! elvetettél és megrontottál minket; megharagudtál, de könyörűlsz is rajtunk.
   ⁴Megindítottad a földet és megrendítetted azt; gyógyítsd meg romlásait, mert megmozdúlt.
   ⁵Kemény dolgokat mutattál a te népednek; a keserűség borával itattál minket.
   ⁶De jelt adtál a téged félőknek, hogy elfussanak a kézív elől, hogy megszabadúljanak kedvelteid.
   ⁷Szabadíts meg a te jobbkezeddel és hallgass meg engem.
   ⁸Az Isten szólott az ő szent helyén: Vigadni fogok és fölosztom Szikemet, és a sátorok völgyét fölmérem.
   ⁹Enyém Gálaád, és enyém Manasszes, és Efraim fejem erőssége, Júda az én királyom.
   ¹⁰Moáb reményem fazeka; Idumeára kinyújtom sarumat; az idegenek meghódolnak nekem.
   ¹¹Ki visz engem az erős városba? Ki visz engem Idumeáig?
   ¹²Nemde te, Isten! ki minket elvetettél, és nem jösz-e ki, Isten, a mi seregeinkkel?
   ¹³Segíts ki minket a szorongásból; mert hiábavaló az ember segedelme.
   ¹⁴Isten által fejtünk ki majd erőt, és ő megsemmisíti szorongatóinkat.