3 1Végre kinyitotta Jób a száját, és megátkozta születése napját. 2Megszólalt Jób, és ezt mondta: 3Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant! 4Legyen sötét az a nap, ne törődjék vele Isten odafönt, ne ragyogjon rajta napsugár! 5Vegye birtokba sötétség, a halál árnyéka, lakozzék rajta felhő, nappal is sötétség tegye rémessé! 6Azt az éjszakát vak sötétség ragadja el! Ne kerüljön az év napjai közé, ne számítsák bele a hónapok számába! 7Legyen az az éjszaka meddő, ne legyen akkor ujjongás! 8Rontsák meg, akik képesek megátkozni a nappalt, felingerelni a Leviátánt. 9Sötétüljenek el annak alkonyatán a csillagok, hiába várjon világosságra, ne lássa meg a hajnal sugarait, 10mert nem zárta be anyám méhének ajtaját, és nem rejtette el szemem elől a nyomorúságot! 11Miért nem haltam meg, mikor megszülettem? Miért nem múltam ki, mikor anyám méhéből kijöttem? 12Miért is vettek engem térdre, és emlőkre, hogy szopjak? 13Akkor most feküdnék, és békén lennék. Akkor aludnék, és nyugalmam volna, 14a föld királyaival és tanácsosaival, kik kőhalmokat építettek maguknak, 15vagy a fejedelmekkel, akiknek aranyuk van, és ezüsttel töltötték meg házaikat. 16Vagy miért nem lettem olyan, mint az elásott koraszülött, mint a világosságot nem látott csecsemők? 17Ott megszűnik a bűnösök nyugtalansága, megnyugszanak, akiknek erejük ellankadt. 18A foglyok ott mindnyájan nyugton vannak, nem hallják a hajcsárok hangját. 19Egyforma ott a kicsiny és a nagy, és a rabszolga megszabadul urától. 20Miért is ad világosságot a nyomorultnak, és életet a megkeseredett lelkűeknek, 21akik várják a halált, de hiába, pedig jobban keresik, mint a rejtett kincset, 22akik ujjongva örülnek, örvendeznek, ha megtalálták a sírt; 23az útvesztőbe jutott embernek, akit Isten kerített be? 24Mert mielőtt eszem, sóhajtozom, kitör belőlem az ordítás, mint a vízfolyás. 25Mert amitől leginkább rettegtem, az jött rám, amitől remegtem, az ért utol engem. 26Nincs pihenésem, se csendességem, nincs nyugalmam, remegés jön rám.