Jób könyve

Az ártatlan Jób ismeri Isten Isten hatalmát 27 ¹Jób folytatta beszédét és így szólt:
²Amint igaz, hogy él az Isten,
ki elvette igazam,
s a Mindenható keserűvé tette a szívem,
³addig, amíg csak lélegzet van bennem,
s Isten lehelete van az orromban,
⁴ajkam álnokságot addig biztos nem szól,
sem a nyelvem nem mond hazugságot.
⁵Távol legyen tőlem,
hogy nektek helyeseljek,
ártatlanságomat nem adom fel holtig.
⁶Igazamhoz ragaszkodom,
nem mondok le róla.
Egyetlen napomért sem szégyenkezik
szívem.
⁷Ellenségeim jussanak a gonoszok sorsára,
ellenfeleim meg a bűnösökére!
⁸Mit remél a bűnös, mikor imádkozik,
mikor fölemeli lelkét az Istenhez?
⁹Talán meghallgatja kiáltását Isten,
amikor majd balsors szakad a nyakába?
¹⁰Örömét leli-e a Mindenhatóban,
és mindig segítségül hívhatja az Istent?
¹¹Elétek tárom az Isten tetteit,
a Mindenható terveit nem tartom titokban,
¹²hiszen magatok is mindnyájan láttátok.
Miért tápláltok tovább is hiú reménységet?
Cofár beszéde: Az átkozott¹³Ezt a sorsot szánta Isten a gonosznak,
ezt adta örökségül a Mindenható
a zsarnoknak.
¹⁴Ha sok is a fia, kard várja őket,
és nem lakhatik jól kenyérrel a sarjuk.
¹⁵Maradékaikat pestis viszi sírba,
és az özvegyeik nem tartanak gyászt.
¹⁶Ha ezüstöt halmoz fel,
mintha csak por volna,
a ruhát csak sárnak rakja csomóba.
¹⁷Ő csak gyűjtögeti, de fel a jámbor ölti,
az ezüstjét meg a tiszta örökli.
¹⁸Házát, mint a pók a hálóját, úgy építette,
olyan az, mint a csősz csinálta kunyhó.
¹⁹A gazdag lefekszik, nem kezdi el újra,
felnyitja a szemét, és már semmi sincs meg.
²⁰Nappal, mint az árvíz, bajok zúdulnak rá,
elfújja éjszaka a viharnak szele.
²¹Keleti szél viszi, nincsen maradása,
elsöpri onnét, ahol a lakóhelye volt.
²²Irgalmat nem ismerve nyilakat szór rá,
menekülnie kell a hatalma elől.
²³Kezüket összecsapva tapsolnak fölötte,
és saját házából utánapisszegnek.