8Szent helyén így szól Isten:
»Örvendezve kiosztom Szíchemet,
kimérem nektek Szukkót völgyét.
9Enyém Gileád és enyém Manassze,
Efraim az én fejem sisakja.
Júda az én jogaram,
10Moáb a tál, amelyben mosakszom;
Edomra vetem sarumat,
a filiszteusok barátaimmá lettek.«
11Ki visz el engem az erős városba?
Ki vezet el engem Edomba?
12Nemde te, Isten, bár elvetettél minket,
te, Isten, bár nem vonultál ki seregeinkkel?
13Segíts ki minket a szorongatásból,
mert hiábavaló az emberi segítség,
14de Istennel győzelmet aratunk,
s ő eltapossa ellenségeinket.
1Dávid zsoltára.
Szólt az Úr az én Uramnak:
»Ülj az én jobbomra,
amíg ellenségeidet
lábad zsámolyává teszem.«
2Hatalmas jogarodat kinyújtja az Úr Sionból:
uralkodj ellenségeid között!
Jegyzetek
110,1 A zsoltár a mintája egy jebuzita királyi ének lehetett, amelyet valaki a király trónralépési ünnepére átdolgozott (vö. Zsolt 2). A zsoltár megőrizte eredeti befejező formáját a késő fogság utáni, király nélküli időkben is. Ebben az énekben, meghaladva azt, amit ember elérni képes, a méltóság, a hatalom és az istenközelség a királyt illetik meg. A zsoltár eszkatologikus és egyre inkább messiási értelmet nyert. Az ÚSz ezt a zsoltárt idézi leggyakrabban.
110,1 »Ülj az én jobbomra« kifejezés a királyi udvar szertartásából származik, kifejezi a királyi hatalom és méltóság elnyerését. A király trónja nem Isten »színe előtt« áll (vö. 61,8; 89,37), hanem Isten mellett ül a király, ez kifejezi Istennel való egyedülálló kapcsolatát. Lábad zsámolyává: a régi keleti szokás, hogy a győztes király a legyőzött ellenséget szó szerint a lába alá kényszeríti. (vö. Józs 10,24; Bír 1,6)