8 ¹Ekkor megemlékezett Isten Noéról, s minden állatról és minden baromról, amely vele volt a bárkában. Szelet támasztott a földön, és a vizek apadni kezdtek. ²Bezárultak a mélység forrásai és az ég zsilipjei, s megszűnt az eső az égből. ³A vizek visszahúzódtak a földről, folytak visszafelé, és százötven nap múlva apadni kezdtek. ⁴A hetedik hónapban, a hónap tizenhetedik napján megállapodott a bárka Ararát hegyein. ⁵A vizek pedig egyre apadtak a tizedik hónapig: s a tizedik hónapban a hónap első napján előtűntek a hegyek ormai.
⁶Amikor aztán még negyven nap elmúlt, kinyitotta Noé a bárka ablakát, amelyet készített, és kibocsátotta a hollót; ⁷az ide-oda szállt, majd visszatért, mert a vizek még nem száradtak fel a földön. ⁸Ez után kibocsátotta a galambot is, hogy lássa, megszűntek-e már a vizek a föld színén. ⁹De az, mivel nem talált helyet, ahol megpihenhetett volna a lába, visszatért hozzá a bárkára – ugyanis víz volt még az egész földön. – Erre ő kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette a bárkába. ¹⁰Ezután várt még másik hét napig, s akkor újra kibocsátotta a galambot a bárkából. ¹¹Az pedig estefelé visszatért hozzá, és zöld levelű olajfagallyat hozott a csőrében. Noé megértette, hogy megszűnt a víz a földön, ¹²de várt még másik hét napig, aztán kibocsátotta a galambot, és az többé nem tért vissza hozzá.
¹³Így tehát, Noé hatszázegyedik esztendejében, az első hónapban, a hónap első napján leapadtak a vizek a földön. Noé kinyitotta a bárka fedelét, kitekintett, és látta, hogy megszáradt a föld színe. ¹⁴A második hónapra, a hónap huszonhetedik napjára megszáradt a föld.
¹⁵Ekkor Isten így szólt Noéhoz: ¹⁶»Szállj ki a bárkából, te és veled a feleséged, fiaid és a fiaid feleségei!

KNB SZIT STL BD RUF KG