7Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett.
18Azt mondta továbbá az Úr Isten: »Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!«
19Az Úr Isten ugyanis megalkotta a földből a föld minden állatát és az ég összes madarát, és odavezette őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi el őket – mert minden élőlénynek az lett a neve, aminek az ember elnevezte. –
20Meg is adta az ember a maga nevét minden állatnak és az ég összes madarának és a föld minden vadjának, de az embernek nem akadt magához illő segítője.
21Ezért az Úr Isten mély álmot bocsátott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik bordáját, és hússal töltötte ki a helyét.
22Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez.
23Az ember ekkor azt mondta:
»Ez végre csont az én csontomból,
és hús az én húsomból!
Legyen a neve feleség,
mert a férfiből vétetett!«
Jegyzetek
2,7 A héberben szójáték: föld (ádámá) – ember (ádám). Az ember teste anyagi, de lelke Istentől van.
2,18 Az ember nevet ad az állatoknak, azaz úrként viszonyul hozzájuk.
2,21 Mélyértelmű jelkép: a férfiből »hiányzik egy darab«, amit a feleség tölt be (ahogy a magyar szó szépen jelzi: fele-ség); eggyé olvadnak.
2,23 A héberben szójáték: feleség (íssá) – férfi (ís).