4Ez volt az ég és föld története a teremtésükben.
Azon a napon, amelyen az Úr Isten megalkotta az eget és a földet,
5még semmiféle mezei bokor nem hajtott a földön, és semmilyen fű nem sarjadt, ugyanis még nem hullatott az Úr Isten esőt a földre, és ember sem volt, aki művelje a földet.
6Akkor forrás fakadt a földből, és megöntözte a föld egész színét.
7Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett.
8Ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, keleten, és elhelyezte benne az embert, akit alkotott.
9S növesztett az Úr Isten a földből mindenféle fát, amelyet látni szép és melyről enni jó – az élet fáját is a kert közepén, s a jó és a rossz tudásának fáját.
10Folyóvíz jött ki Édenből, hogy öntözze a kertet, utána pedig négy ágra szakadt.
11Az egyiknek a neve Píson: ez az, amelyik körüljárja Hevilának egész földjét, ahol az arany terem –
12annak a földnek az aranya igen jó, s ott található a bdellium és az ónixkő. –
13A második folyó neve Gíhon: ez az, amelyik körüljárja Etiópia egész földjét.
14A harmadik folyó neve Tigris: ez folyik az asszírok felé; a negyedik folyó pedig az Eufrátesz.
15Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg.
16Azt parancsolta az Úr Isten az embernek: »A kert minden fájáról ehetsz,
17de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod!«
18Azt mondta továbbá az Úr Isten: »Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!«
19Az Úr Isten ugyanis megalkotta a földből a föld minden állatát és az ég összes madarát, és odavezette őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi el őket – mert minden élőlénynek az lett a neve, aminek az ember elnevezte. –
20Meg is adta az ember a maga nevét minden állatnak és az ég összes madarának és a föld minden vadjának, de az embernek nem akadt magához illő segítője.
21Ezért az Úr Isten mély álmot bocsátott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik bordáját, és hússal töltötte ki a helyét.
22Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez.
23Az ember ekkor azt mondta:
»Ez végre csont az én csontomból,
és hús az én húsomból!
Legyen a neve feleség,
mert a férfiből vétetett!«
3 1A kígyó azonban ravaszabb volt, mint a föld minden állata, amelyet az Úr Isten alkotott. Azt mondta az asszonynak: »Miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?« 2Az asszony azt felelte neki: »A kertben levő fák gyümölcséből ehetünk. 3Hogy azonban a kert közepén levő fa gyümölcséből ne együnk, és hogy ahhoz ne nyúljunk, azt azért parancsolta meg nekünk Isten, hogy meg ne találjunk halni.« 4A kígyó erre azt mondta az asszonynak: »Dehogyis haltok meg! 5Csak tudja Isten, hogy azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok a jót és a rosszat!«
6Mivel az asszony látta, hogy a fa evésre jó, szemre szép és tekintetre gyönyörű, vett a gyümölcséből, evett, adott a férjének is, és ő is evett. 7Erre megnyílt mindkettőjük szeme. Amikor észrevették, hogy mezítelenek, fügefaleveleket fűztek egybe, és kötényeket készítettek maguknak. 8S amint meghallották az Úr Isten szavát, aki a kertben járkált az alkony hűvösén, az ember és a felesége elrejtőztek a kert fái közé az Úr Isten színe elől.
9Az Úr Isten azonban szólította az embert: »Hol vagy?« 10Az így válaszolt: »Hallottam szavadat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok, ezért elrejtőztem.« 11Erre megkérdezte tőle: »Ki adta tudtodra, hogy mezítelen vagy? Csak nem ettél arról a fáról, amelyről megparancsoltam neked, hogy ne egyél?« 12Az ember azt felelte: »Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem.« 13Az Úr Isten ekkor megkérdezte az asszonyt: »Miért tetted ezt?« Ő így felelt: »A kígyó rászedett és ettem.«
14Ekkor az Úr Isten így szólt a kígyóhoz: »Mivel ezt tetted, légy átkozott
minden állat és földi vad között;
a hasadon járj,
és port egyél életed valamennyi napján!
15Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé,
ivadékod és az ő ivadéka közé:
Ő széttiporja fejedet,
te pedig a sarkát mardosod.«
16Az asszonynak pedig azt mondta:
»Megsokasítom gyötrelmeidet
és terhességed kínjait!
Fájdalommal szüld a gyermekeket!
Vágyakozni fogsz a férfi után,
és ő uralkodni fog rajtad!«
17Ádámnak pedig azt mondta:
»Mivel hallgattál feleséged szavára,
és ettél a fáról,
amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél,
átkozott legyen a föld miattad!
Fáradozva élj belőle
életed minden napján!
18Teremjen az neked tövist és bogáncsot,
és edd csak a föld növényeit!
19Arcod verejtékével edd kenyeredet,
míg vissza nem térsz a földbe,
amelyből vétettél,
– mert por vagy, és visszatérsz a porba!«
21Az Úr Isten ezután bőr köntösöket készített az embernek és a feleségének. Felöltöztette őket, 22és azt mondta az Úr Isten: »Íme, az ember olyanná lett, mint egy közülünk: tud jót és rosszat. Most aztán nehogy kinyújtsa a kezét, vegyen az élet fájáról is, egyen, és örökké éljen!«
23Ezért aztán kiküldte őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. 24Amikor kiűzte az embert, az Éden kertjétől keletre kerubokat és villogó lángpallost állított, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.
Jegyzetek
2,4 A második teremtéstörténet (a jahvista szerző tollából) két elbeszélést ötvöz eggyé. Az első az ember létbehívásáról (2,4-24), a második a szenvedés, a fáradságos munka és a halál okáról szól (3,1-24).
2,6 A forrás a Föld-Anya mítoszára emlékeztet.
2,7 A héberben szójáték: föld (ádámá) – ember (ádám). Az ember teste anyagi, de lelke Istentől van.
2,11 Hevila földje India. A paradicsom nem földrajzi hely, hanem az Istennel való boldog együttlét állapota.
2,15 Enni a jó és a rossz tudás fájáról annyit jelent: az ember maga akarja eldönteni, mi a jó és mi a rossz.
2,18 Az ember nevet ad az állatoknak, azaz úrként viszonyul hozzájuk.
2,21 Mélyértelmű jelkép: a férfiből »hiányzik egy darab«, amit a feleség tölt be (ahogy a magyar szó szépen jelzi: fele-ség); eggyé olvadnak.
2,23 A héberben szójáték: feleség (íssá) – férfi (ís).
3,1 A kígyó (az ókori ember számára titokzatos, bölcs és fenyegető lény) kimondja az ember rejtett gondolatát: Isten rosszat akar, irigyli tőle, hogy szabadon a maga lábára álljon, és megtapasztaljon jót és rosszat.
3,7 Nem valami isteni tudást, hanem a szégyent és esendőségét ismerte meg az ember. Elveszítette az önfeledt ártatlanságot.
3,14 Isten az ember oldalára áll a kígyóval szemben.
3,16 A nőt mint anyát és feleséget sújtja az ítélet.
3,23 Ez a tulajdonképpeni büntetés: az ember Istentől távol, korlátozott lehetőségek közt kell, hogy éljen.