14Mit szólunk ehhez? Nem igazságtalanság ez Isten részéről? Semmi esetre sem!
15Hiszen így szól Mózeshez: »Könyörülök azon, akin könyörülök, és irgalmazok annak, akinek irgalmazok«.
(Kiv 33,19)
16Tehát nem azon múlik, aki akar, vagy aki törekszik, hanem a könyörülő Istenen.
17Az Írás ugyanis azt mondja a fáraónak: »Azért támasztottalak téged, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, s nevemet világszerte hirdessék«.
(Kiv 9,16)
18Azon könyörül tehát, akin akar, s azt teszi megátalkodottá, akit akar.
19Azt mondod majd nekem erre: »Akkor miért hibáztat mégis? Hiszen ki állhat ellen az ő akaratának?«
20Ember! Ki vagy te, hogy perbe szállj Istennel? Vajon kérdi-e az edény a formálójától: »Miért alkottál engem ilyennek?«
(Iz 29,16)
21Nincs-e a fazekasnak hatalma az agyag fölött, hogy ugyanazon anyagból az egyik edényt tisztes célra készítse, a másikat dicstelenre?
22Isten pedig nem a haragját akarta-e megmutatni és a hatalmát megláttatni, és nem azért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek pusztulásra készültek?
23És nem azért, hogy megismertesse dicsőségének gazdagságát az irgalmasság eszközein, amelyeket dicsőségre készített,
Jegyzetek
9,19 Az ellenvetés helyénvalónak tűnik, mégis inkább akadékoskodást fejez ki, mint őszinte aggodalmat. Pál érzi, hogy nem könnyű egyértelmű választ adni erre az ellenvetésre. Miközben érzékelteti, hogy az ember szabad és tetteiért felelős Isten előtt, megadja az egyetlen lehetséges egyenes választ: hivatkozik a legfőbb rendre, az Isten transzcendenciájára, amelyet mi soha át nem láthatunk.