Szent István Társulati Biblia
A Bölcsesség könyve
BEVEZETÉS A BÖLCSESSÉG KÖNYVÉHEZ A könyv címe a Biblia görög kézirataiban „Salamon bölcsessége”, kifejezve azt a meggyőződést, hogy a mű szerzője Salamon. A szerző ugyanis egyszer sem nevezi meg őt, de alakját világosan megrajzolja (9,7-8), és egyes szám első személyben beszél, mint király (7,5; 8,9-15). Címe nyilván csak abból az ismert irodalmi szokásból származik, amellyel a szerző Izrael legnagyobb bölcsének nevét és tekintélyét kölcsönzi munkájához (lásd Prédikátor könyve, Énekek éneke, Salamon zsoltárai). A Vulgata egyszerűen csak „Sapientia”-nak – Bölcsességnek nevezi. A könyv szövege megtalálható a Vatikáni, Sínai és Alexandriai kódexekben és számos minusculus kódexben. A legjobb szöveget a Sínai kódex őrzi. A Vulgatába a Vetus Latina fordítását vették be. A Bölcsesség könyve nem került a zsidó kánonba, míg a Katolikus Egyház sugalmazottnak fogadja el, és a deuterokanonikus könyvek között a szent könyvek kánonjához sorolja. A könyv szerzője ismeretlen, de művének eredeti nyelvéből, eszméiből, irodalmi és tartalmi jellegzetességeiből következtetni lehet egyéniségére, környezetére. A Bölcsesség könyve görög nyelven keletkezett. A szövegben ismételten előforduló retorikai alakzatok, a görög nyelv szabályai szerint képzett mondatok, a görög filozófia és erkölcstan szókincséből kölcsönzött kifejezések eleve kizárják, hogy a munka héber vagy arám szöveg fordítása volna. A szerző az Ószövetséget görög fordításban olvasta, ezért a könyv nyelvezetében előforduló szemitizmusok a Szeptuaginta hatásának tulajdoníthatók. A szerző görög nyelven beszélő, hitéhez és népéhez hű zsidó. Istent „atyáim Istenének” szólítja (9,1), és büszkén sorolja fel az isteni bölcsesség nagy tetteit Izrael, a „szent nép és feddhetetlen ivadék” (10,15) történetében. A könyv eredeti görög nyelve, tartalma és eszméi arra utalnak, hogy a szerző Egyiptomban, valószínűleg Alexandriában élt, a hellenista kultúra egyik központjában, amely a Ptolemaioszok fővárosa, de egyben nagyszámú és befolyásos zsidó kolónia székhelye is volt. Írásának tanúsága szerint művelt, a hellenista kultúrában járatos ember lehetett. A könyv a Kr. e. 1. század első felében keletkezett. A Bölcsesség könyve három részből áll: a bölcsesség útja ellentétes az istentelenekével (1-5); a bölcsesség mibenléte, eredete és megszerzésének módja (6-9); a bölcsesség tettei a történelemben (10-19). A részek tematikus, stílusés hangnembeli különbsége ellenére a könyv egységes, irodalmilag és eszmeileg összefüggő egészet alkot, azért joggal állítható, hogy egyetlen szerző vagy szerkesztő munkája. A Bölcsesség könyve az izraelita hagyomány és a hellenista kultúra újszerű kapcsolatát tükrözi, ezért tanítása is a két kultúrkör hatásainak ismeretében érthető meg. Bár a szerző jártas a hellenista irodalomban és kultúrában, s ezt fel is használja gondolatainak kifejezésére, mégis Izrael tanítója marad. Tanítását alapvetően az Ószövetség sugallja, a biblikus hagyományra támaszkodik. Munkájában ugyan kevés idézet található bibliai szövegekből, de kétségtelen, hogy azokat jól ismeri és belőlük merít. Nyelvezetéből kitűnik, hogy az Ószövetséget görög fordításban a Szeptuaginta szerint olvasta. A könyv utolsó részében a bölcsesség történeti tetteinek bemutatására a midrás módszerét használja, ami arra utal, hogy a bibliamagyarázatnak ezt a fajtáját is ismeri. A szerző felhasználja a hellenista filozófia ismert szókincsét és kifejezéseit, s emellett érvelésében is felfedezhető a platóni filozófia hatása. Módszerére jellemző, hogy a szerző görög szellemben való jártasságát elsősorban az Ószövetségből táplálkozó gondolatainak kifejezésére használja, s nem a kölcsönzött fogalmakkal együtt átvett filozófiai eszmék tanítására. Izrael különleges értékű örökségét akarja hozzáférhetővé tenni a hellén világban élő hitsorsosai vagy a pogányok számára. A felhasznált eszméket sem átvenni, sem megújítani nem szándékozik, hanem ezekkel szeretne hatékonyabban tanúskodni a zsidó hagyományról. A Bölcsesség könyve elsősorban a diaszpórában élő és a hellenizmussal rokonszenvező zsidókhoz szól, akiknek hitét, az izraelita hagyományhoz való hűségét próbára tette az alexandriai hellenista környezet. A szerző a virágzó görög filozófia, a misztériumvallások, az asztrológia vonzásával szemben Izrael hagyományát állítja eléjük, igazolva a zsidó bölcsesség magasabbrendűségét. De ugyanerről akarja meggyőzni görög olvasóit is, akikhez szintén szól írása. Két gondolatkörben továbbvezeti az Ószövetség tanítását. Az igazak jutalma és a bűnösök büntetése a bölcsességi irodalom egyik sokat tárgyalt problémája, amelyre a Kr. e. 1. századig nem született megnyugtató válasz, mert az isteni igazságszolgáltatás megvalósulását csak a földi életben várták. A szenvedő, de halála előtt isteni jutalomban nem részesülő igaz és a földi életben sikeres gonosz sorsának visszássága különösen Jób könyvének szerzőjét foglalkoztatja, s a megoldást csak a világot teremtő Isten bölcsességében látja, amely képes elrendezni az igazak sorsát. A Bölcsesség könyve viszont továbblép, amikor azt tanítja, hogy az igazak Isten kezében vannak, testi haláluk után örökké élnek, és az ítélet napján a próbatételekben is hűségesnek bizonyult erkölcsös életükért jutalomban részesülnek Istennél (2,22; 3,1-9; 4,7-17; 5,15-23). Fejtegetésében a szerző felhasználja a platóni tanítást a test és lélek különbözőségéről (9,15), s kétségkívül a lélek elsőbbségét és halhatatlanságát hangsúlyozza (2,22; 3,1). Ennek ellenére nem osztja a platóni dualizmust, mert az embert lelkitesti egységben szemléli. A test feltámadását kifejezetten nem jelenti ki, mint például a Makkabeusok 2. könyve (2Mak 7,9.11.14; 14,46) vagy Dániel könyve (Dán 12,2-3), de az igazak túlvilági jutalmánál (3,7; 5,15-16) és a halhatatlanság adományánál is (3,4; 4,1) a test és lélek megkülönböztetése nélkül az egész embert nevezi meg. Ezért burkoltan feltételezi a testi feltámadás lehetőségét. Ami a földön történik, az előkészíti az ember jövendő sorsát. A gonoszok is megkapják tetteik visszafizetését: büntetésben részesülnek az ítélet napján (4,20-5,23). Míg az igazak jutalma a halhatatlan élet, addig a gonoszok egész életmódjukkal a halálra kötelezik el magukat (1,16-2,5.6-12.17-19), és életük végül elenyészik (5,23). A Bölcsesség könyvéből tehát úgy tűnik, hogy a halhatatlanság csak az igazak sorsa. A Bölcsesség könyve bemutatja a bölcsességet, amelyet a szerző Isten egyik tulajdonságának ír le, egyaránt jelenlévőnek tekinti a teremtésnél és a történelem eseményeinek irányításában. A hangsúlyt mégis a teremtés művében való közreműködésre (8,5-6; 9,9) és arra a szerepére helyezi, amelyet a bölcsesség a kozmosz fenntartásában betölt (7,24; 8,1). Osztja Isten életét, akinek nemcsak tudásába beavatott, hanem társult műveihez (8,3-4), sőt azonosul vele: „Hiszen Isten erejének lehelete és a Mindenható dicsőségének tiszta kicsordulása... az örök világosság kisugárzása és az Isten működésének tiszta tükre és jóságának képmása” (7,25-26). Ezért képes arra, hogy lakást véve az igazak lelkében (1,4; 7,27) beavasson Isten és a világ ismeretébe (7,15-21). A szerző követve a bölcsességi irodalom hagyományait (pl. Péld 8,1-21; 9,1-6) a bölcsességet megszemélyesíti (7,22-8,1), és Istentől különböző személynek írja le: Isten szájából származik s az ő képmása (7,25), értelmes lény (7,22), az isteni tudás birtokosa és mindenek alkotója (8,4-5), mindenható (7,27), mindent átjár és fenntartja a mindenséget (7,24; 8,1), tudása mindenre kiterjed (9,11), Istennel lakik, aki szereti őt (8,3). A megszemélyesített bölcsességet azonban csak a szerző irodalmi eszközének kell tekinteni, és nem valóságos, Istentől különböző személynek. Az Újszövetség később sokat merített belőle Krisztusról szóló tanításához (Jn 1; 3,16-17; 5,20; Kol 1,15-16; Zsid 1,3).