Szent István Társulati Biblia
Az evangélium Márk szerint
BEVEZETÉS MÁRK EVANGÉLIUMÁHOZ A szinoptikus kérdés témakörénél már szó volt arról, hogy Márk műve tekintendő a legrégebbi evangéliumnak. Ebből kifolyólag Márk teremtette meg az evangélium műfajt és szinoptikus sémát. A bevezetés (1,1-13) után, amely Keresztelő János prédikációjáról, Jézus megkeresztelkedéséről és megkísértéséről szól, az evangélium két fő részre osztható: Jézus működése Galileában (1,14-8,26), illetve Jézus útja Jeruzsálem felé, jeruzsálemi tevékenysége, szenvedése, halála és feltámadása (8,27-16,8). Az első részben Jézus hatalommal teli tanításán és tettein van a hangsúly, a másodikban pedig Jézus szenvedésén. Az első részt Jézus igehirdetésének rövid összefoglalása (1,14-15) vezeti be, amelynek lényege: elérkezett Isten végidőbeli uralma, beköszöntött az üdvösség korszaka. Ennek tanújelei éppen a csodatettek. Feltűnő, hogy ebben a részben vitabeszédek és néhány példabeszéd mellett főleg csodaelbeszélések olvashatók. A csodák nagy lelkesedést váltanak ki, de Jézus óva int ezek egyoldalú, földies értelmezésétől. Nagy hangsúlyt kap a tanítványok oktatása is, akik gyakran értetlenül viszonyulnak Jézus tanításához és tetteihez. Az evangélium második részében (8,27-16,8) Jézus kínszenvedése kerül a figyelem középpontjába. Jézus háromszor jövendöli meg szenvedését (8,31; 9,31; 10,33-34), és más összefüggésekben (pl. a Zebedeusfiak kérésére adott válaszában) is utal a rá váró sorsra. A nyilvános működés végének s (magától értetődően) a szenvedéstörténetnek a bemutatását teljes mértékben a szenvedés szükségességének és üdvtörténeti jelentőségének a gondolata hatja át. Az Eucharisztia alapításáról szóló elbeszélésben (14,22-24) kifejezésre jut, hogy Jézus halála új szövetséget, új kegyelmi rendet hoz létre, s a halálában is az üdvösség közvetítője marad. A zsidók harcos és győzelmes Messiásra vágytak, ezért idegen volt számukra Jézus útja. Jézus viszont elkerüli a féktelen lelkesedést. A Messiás cím helyett, amelyhez földies, politikai eszmék kapcsolódtak, előnyben részesítette az egyszerűbb és titokzatosabb „Emberfia” címet. Ezzel kapcsolatosan „messiási titokról” szokás beszélni. Ennek fontos megnyilvánulásai még a hallgatási parancsok. Jézus megtiltja a meggyógyítottaknak (1,44; 5,43; 7,36; 8,26), a gonosz lelkeknek (1,34; 3,12) és a tanítványoknak (8,30; 9,9), hogy róla nyilvánosan beszéljenek. A hallgatási parancs Jézus kereszthalálakor oldódik fel, amikor a pogány százados nyilvánosan hirdeti Jézus istenfiúságát (15,39). Jézusról tehát csak az tud hitelesen tanúskodni, aki a szenvedésének is tanúja volt. Aki csak a csodák vagy a dicsőséges epifániák alapján beszélne róla, egyoldalúan közelítené meg személyét és működését. Csak a kereszthalál és a hozzá szorosan kapcsolódó feltámadás által tárul fel annak a hitvallásnak az igazi értelme, hogy Jézus a Messiás és az Isten Fia. Az evangélium szerzőjének a keresztény hagyomány Márk Jánost tartja, aki a jeruzsálemi ősegyház tagja, majd pedig Pál, illetve Péter munkatársa volt (vö. ApCsel 12,12; 13,13; Kol 4,10; 1Pt 5,13). A szerzővel kapcsolatos legrégebbi tanúságtétel Papiász hierapoliszi püspöktől (kb. 130) való, aki szerint Márk Péter igehirdetését foglalta írásba. Ha el is fogadjuk Márk és Péter kapcsolatát, helyesebb, ha az evangélium hátterében általánosságban az őskeresztény igehirdetést, és nem kizárólag Péter prédikációját látjuk. Megírási helyeként a hagyomány Rómát jelöli meg, s ezt az evangélium is alátámasztani látszik: szép számmal találhatók benne latin kölcsönszavak, s római szokásokra is utalások vannak (pl. őrségváltás: 6,48; házassági jog: 10,12; római pénz: 12,42). Az evangélium a 60as évek vége felé, még Jeruzsálem pusztulása előtt keletkezett.