Szent István Társulati Biblia
Az evangélium Lukács szerint
BEVEZETÉS LUKÁCS EVANGÉLIUMÁHOZ A harmadik evangélium egyik sajátossága, hogy az elején rövid előszó található, amelyben a szerző röviden ismerteti a megírás indítékait, módszerét és célját. Hangsúlyozza, hogy bár ismer korábban készült írott műveket, de ő maga is „gondosan utánajárt” a dolgoknak, és a megszerzett anyagot „rendezett módon” (1,3) tárja az olvasók elé. Lukács tehát nyíltan tudtunkra adja, hogy forrásokra támaszkodva és meghatározott terv szerint dolgozott. A forrásokat konkrétan nem nevezi meg, de a többi szinoptikussal való összehasonlítás alapján joggal következtethetünk arra, hogy ismerte a Márkevangéliumot és a Beszédgyűjteményt. Ugyanakkor igen sok saját anyag található művében, ami az előszóban említett „utánajárást” igazolja. Az is figyelemre méltó, hogy a könyvnek az Apostolok Cselekedeteiben folytatása van. Lukács terve nagy vonalakban megfelel Márkénak. A kiindulópont – az előszó (1,1-4) után – Jézus gyermekségtörténete (1,5-2,42) és nyilvános működésének előkészítése (3,1-4,13). A nyilvános működés három részre osztható fel: Jézus tevékenysége Galileában (4,14-9,50) – útja Jeruzsálem felé (9,51-19,27) – a jeruzsálemi események (19,28-24,53). Lukács szerkesztői tevékenysége persze többször is megfigyelhető. Néhányszor átcsoportosít (3,19-20; 4,16-30; 5,1-11 stb.), egyes epizódokat pedig elhagy, vagy azért, mert pogány olvasóit nem érdeklik (Mk 9,11-13), vagy pedig azért, mert más forrásokból származó szövegekkel kívánja helyettesíteni azokat (vö. Mk 12,28-34; Lk 10,25-28). A Márkféle menetet kétszer szakítja meg hosszasabban: 6,20-8,3 („kis hozzáadás”), illetve 9,51-18,14 („nagy hozzáadás”). Ez utóbbi szinte teljesen a jeruzsálemi útról szóló beszámolónak felel meg. Jól látható, hogy Lukács tudatosan Jeruzsálemre összpontosítva mutatja be Jézus működését. Ott kezdődik az evangélium és ott is végződik (24,52). A feltámadás utáni jelenések nem Galileában (vö. Mk 16,7 és Mt 28,7.16-20) történnek, hanem Jeruzsálemben. A Jeruzsálemre való irányultság szoros kapcsolatban áll Lukács üdvtörténeti szemléletmódjával, amelynek lényege az üdvösség történelmének szakaszokra osztása (Izrael korszaka, Jézus ideje, az egyház időszaka). Az üdvösségre vonatkozó ószövetségi ígéretek túlnyomórészt Jeruzsálemhez kapcsolódnak. Ezért üdvtörténeti szükségszerűség, hogy Jézus Jeruzsálembe menjen, és ott teljesítse be azt, ami róla „meg van írva” (24,26.46). De az is üdvtörténeti szükségszerűség, hogy Jeruzsálemben jöjjön létre Isten új népe, az egyház, amelynek feladata, hogy a Szentlélek vezetésével „a föld végső határáig” tanúságot tegyen Jézusról (ApCsel 1,8). Lukács evangéliumában Jézusnak főképp a társadalom peremére szorult, megvetett és jogfosztott személyek iránti irgalmas szeretete domborodik ki. Ezt részben az Isten irgalmáról szóló példabeszédek (13,6-9; 15,1-32; 18,9-14) jelzik, részben pedig azok az elbeszélések, melyekben Jézus bűnösökkel (7,36-50; 19,1-10), asszonyokkal (8,1-3; 10,38-42) és idegenekkel (17,11-19) találkozik, illetve elismerően szól róluk (10,25-37). Az evangélista ugyanakkor az elkötelezett Krisztuskövetés fontosságára is felhívja a figyelmet. A harmadik evangéliumban Jézus kemény szavakkal ostorozza a gazdagokat, akik földi eszközökkel kívánják biztosítani életüket (vö. 12,13-21; 16,19-31), a tanítványokat pedig óvja a kishitűségtől, illetve bátor hitvallásra buzdítja őket (12,1-12; 21,12-19). Lukács a Szentlélek szerepét is kiemeli, főleg a gyermekségtörténetben (1,15.34.41.67 stb.) és Jézus nyilvános működésének elején (4,1.14.18). Nagy hangsúlyt helyez az imádság témájára. Legfőbb példaként magát Jézust állítja elénk, aki életének minden fontosabb eseménye előtt imádkozik (3,21; 9,18.28; 11,1 stb.). Emellett fontos tanítást ad arról, hogyan kell hívő módon Istenhez fordulnunk: feltétlen bizalommal (11,9-11) és kitartóan (11,5-8; 18,1-8), ugyanakkor alázattal is (18,9-14). Persze nemcsak a kérő, hanem a hálaadó és magasztaló ima fontossága is kidomborodik (1,46-56.67-80). Az evangélium egészét a hála lelkülete és a lelki derű (2,13; 5,26; 10,17; 13,17; 24,51) hatja át. Ezek adják Lukács evangéliumának azt a melegséget, amely hatással van az olvasóra. Az evangélium szerzőjéről a hagyomány legrégebbi tanúi (Muratori kánon, Szent Iréneusz) úgy tudják, hogy Antiochiából származó orvos volt, aki Pál apostolt kísérte a térítő utak egy részén. Erről az álláspontról, illetve annak újkori kritikájáról az Apostolok Cselekedetei kapcsán célszerűbb részletesebben szólni. Az evangélium alapján mindenesetre nagy valószínűséggel állítható, hogy a szerző pogánykeresztény volt, aki nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a Jézusról szóló hagyományt hellenista olvasói számára érthetővé tegye. A könyv tehát hellenista környezetben (a hagyomány szerint Achájában) keletkezett, mégpedig 80 táján. Az evangélium előszavából egyértelműen kiderül, hogy Lukács a szemtanúk korát követő második nemzedékhez tartozott. A Jeruzsálem ostromára való pontos utalások (21,20-24) pedig az események ismeretét sejtetik. Márk stílusa darabos, sok benne az aramaizmus, de amellett közvetlen és tele van élénkséggel. Máté szintén aramaizáló, de jobban csiszolt, választékosabb nyelvezetű és szabályosabb megfogalmazású. Lukács stílusa gördülékeny és kifejező. Látszik, hogy igen otthonos a görög nyelvben, és forrásainak egyszerűbb szövegét mindig átdolgozza. Örömest és csodálatosan utánozza a Szeptuaginta bibliai stílusát. A magyar fordítás is igyekezett figyelembe venni ezeket a szempontokat, de nem az értelem rovására.