Szent István Társulati Biblia

Jób könyve

BEVEZETÉS JÓB KÖNYVÉHEZ Jób könyve főszereplőjének, Jóbnak nevéről kapta címét. Jób istenfélő igaz ember, aki gazdagságában és harmonikus családi boldogságban él. Isten megengedi a sátánnak, hogy próbára tegye: vajon istenfélő marad-e a bajban is. Először elveszíti vagyonát és gyermekeit, majd súlyos testi bajok érik, de Jób a szerencsétlenségben mindvégig hűégesnek bizonyul, türelemmel vállalva Isten kezéből a szenvedéseket, sőt még a Teremtő dicséretére is képes. Ekkor felkeresi három barátja, Elifáz, Bildád és Cofár, hogy megvigasztalják őt a súlyos csapásokban. Mindhárom szerint csak a bűnösöket fenyíti Isten, a jókat megjutalmazza. Ebből az következik, hogy ha Jób szenved, vétkei miatt éri büntetés, tehát bűnbánatot kell tartania. Jób szenvedélyesen védelmezi ártatlanságát, sőt Istenhez fordul feddhetetlenségének igazolásáért. Később odajön Elihu, egy negyedik személy, aki Jóbot és a három barátot egyaránt elmarasztalja. Szerinte Isten a szenvedéssel az embert – az igazakat is – nevelni akarja. Ezután megszólal Isten, és számadásra szólítja Jóbot. Felvonultatja előtte a teremtés csodáit, és szemére veti türelmetlenségét. Az embernek nincs joga megítélni a végtelenül bölcs és mindenható Istent, aki a szenvedés problémájára is képest választ adni. Jób beismeri oktalanságát. Isten végül igazolja Jóbot, megszégyeníti három barátját, akik kétségbe vonták Jób igaz voltát, és visszaadja egészségét. Fiai és lányai születnek elveszett gyermekei helyett, vagyonát pedig kétszeresen kapja vissza. Jób könyve prózai keretelbeszélésből (prológus: 1-2; epilógus: 42,7-17) és hosszú párbeszédekből összetett költői részből áll (3,1-42,6). A könyv prózai része, amely mint keret prológusként (1-2) és epilógusként (42,7-10) közrefogja a beszédeket, önálló hagyományból ered. A történet Jóbról, a példamutató szenvedőről szólt, aki istenfélő maradt a sorscsapások közepette is, és akit Isten ezért újból megáldott. Ez a Jóbhagyomány lett jelenlegi irodalmi formájában feldolgozva az egész mű bevezetője és befejezése, megőrizve az eredeti történet alapvonalait. Megfigyelhető, hogy Jób könyvének szerzője meghagyta az eredeti Jóbhagyomány szemléleti sajátosságait, amely a keretelbeszélés és a beszédek közti különbségekben mutatkozik meg. Jób és barátainak magatartása eltér a költői részben tanúsított viselkedésüktől. A prológusban és az epilógusban Jób a türelmes szenvedő, barátait pedig Isten megfeddi, mert „nem mondtak igazságot róla, mint Jób” (42,7 köv.); míg a beszédekben Jób türelmetlen szenvedő, kétségbe vonja Isten igazságosságát, három barátja viszont az isteni igazságosság védnökeként lép fel. A könyv költői részében az első nagy összefüggés Jób és barátainak beszédváltásából áll (4-14; 15-21; 22-27), amelyet Jób panasza vezet be (3). A párbeszédek három sorozatban következnek. A három barát egy-egy beszédet mond, Jób pedig mindegyikre válaszol, Elifáz, Jób; Bildád, Jób; Cofár, Jób sorrendben. A párbeszédekben Jób barátai a hagyományos bölcsességtanítást képviselik, amely szerint az igazak jutalomban, a gonoszok pedig büntetésben részesülnek, tehát aki szenved, az nyilvánvalóan bűnös. Szembeszáll velük Jób, és saját helyzetével cáfolja érvelésüket: élete feddhetetlen, mégis szenvednie kell (9,21; 13,23; 16,16-17; 30,25-27). A barátok érveiket ismételve mindvégig kitartanak álláspontjuk mellett, ezért gondolatmenetükben nehéz haladást felfedezni. Figyelmesebben elemezve a dialógusokat, összefüggésükben mégis megállapítható bizonyos fokozás. A fokozás inkább a szereplők személyes karakterében, és a vita során egyre hevesebb magatartásukban nyilvánul meg. Elifáz méltóságteljes és bölcs, elbizakodott hangnemben mondja el tanítását. Bildád hangneme közvetlenebb, és Isten védelmében lép fel. Cofár magatartása nyers és támadó. A három barát érvelésével szemben Jób saját igazát védi. Ahogy a vita hangneme élesedik, ugyanúgy válik Jób magatartása is hevesebbé és szenvedélyesebbé. Elifáz, Bildád és Cofár csak a szenvedő embert látják benne, de nem az igazat. Jób azonban szilárdan ragaszkodik ártatlanságához (6,24.28köv.; 9,21; 10,7; 16,17; 23,10köv.). Szenvedélyes védekezésében odáig megy, hogy megátkozza születésének napját (3,3köv.; 10,18-22), sőt Isten ellen is vádaskodik. Isten üldözi őt (7,11-12; 10,2-7; 13,24-28; 14,16-17; 16,7-14; 19,6-12.21-22; 30,19-23) és megfosztja igazától (27,2). Önkényességgel vádolja Istent annak tudatában, hogy ő mindig igaz marad. Az embernek nincs más választása, mint meghajolni előtte (9,2.3.12.19-20), akkor is, ha az igazakat bünteti vagy a bűnösöket jutalmazza. Úgy tűnik, mintha Isten cselekedeteinek erkölcsi mércéje egyedül mindenhatósága lenne. Jób elkeseredésében ártatlansága igazolására perlekedésre szólítja Istent (13,3.18 köv.; 23,4köv.), holott tudja, hogy Isten és közötte nincs kívülálló döntőbíró (9,32-33). Szélsőséges szavai ellenére Jób megőrzi Istenbe vetett hitét, akit őszintén keres, tőle várja igazolását és a szenvedés problémájára a választ. Ebből következően a párbeszédekben Jób ellentétes kijelentéseinek egész sora található. Bár többször kétségbe vonja az isteni igazságosságot, mégis – a látszólag önkényes, de megértő és üdvözítő – Istenhez fordul, mert benne remél védelmezőt, aki a szenvedésben, sőt a halálon túl is megmentője, pártfogója marad (16,19-21; 19,25.29). A párbeszédek (4-27) és Jób monológja (29-30) között található a bölcsességről szóló ének (28), amely szerint az ember sok mindenről tudást szerezhet, a bölcsesség helye azonban elérhetetlen marad számára, kizárólag csak Isten ismeri. Az ének nincs közvetlen kapcsolatban Jób és barátai érvelésével. A jelenlegi szövegösszefüggésbe annak igazolására helyezték, hogy a bölcsesség sem Jóbtól, sem barátaitól nem várható, hanem egyedül Istentől. A vitának új lendületet ad Elihu váratlan megjelenése, aki beszédeiben (32-37) Jób és barátai érvelésének elégtelenségét akarja kimutatni. Elihu sem előtte, sem utána nem szerepel, hiányzik a prológusból és az epilógusból (2,11; 42,7.9), Jób sem válaszol neki, minden átmenet nélkül lép ki a színről. A beszédek nyelvezete is eltérő a könyv egészéhez viszonyítva. A felsorolt jellegzetességek alapján a kutatók általánosan elfogadják, hogy az Elihubeszédeket utólag kapcsolták Jób könyvéhez. Elihu nem fogadja el a három barát érvelését, de Jób védekezését sem, és megpróbál új szempontból magyarázatot adni. Ő is a hagyományos bölcsességtan alapján áll, de azt módosítja. Isten feltétlenül igaz, a szenvedés pedig pedagógiai eszköz, amellyel az embert oktatni, bűneire ráébreszteni, megtérésre bírni vagy óvni akarja a gőgtől (33,17-23; 36,8köv.). Ha úgy tűnik, hogy a szenvedő sorsában nem történik változás, ez csupán azért van, mert nem hívja a mindenható Istent segítségül (35,9-13). Isten megmenti a bűnbánót (33,23-30; 34,31-32; 36,11), s Jób is megszabadul a bajtól (36,16), de türelmesnek kell lennie és nem követhet el bűnt indulatában (36,18-21). Jób ismételt kihívására végül maga Isten jelenik meg, de a főhős kérdésére nem ad közvetlen választ. A könyv költői részének befejező egysége (38,1-42,6) Isten két beszédéből áll (38,1-40,2; 40,6-41,26), amelyekhez Jób egy-egy rövid válasza kapcsolódik (40,3-5; 42,1-6). Az ember nem lehet Teremtőjének vitapartnere, az igaz szenvedésének magyarázata Isten titka marad. A lázadozó és kételkedő ember nem tehet mást, mint hogy meghajol a Teremtő nagysága előtt, s ezt Jób is beismeri és bűnbánatot tart, mert most, a személyes találkozásban ismerte meg őt valójában. Jób könyvének témája és tanítása egységes, az igaz szenvedésének kérdésére keres választ. Szövegének figyelmesebb elemzése viszont rámutat arra, hogy a mű jelenlegi formája hosszabb folyamat eredménye. A könyv alkotórészei különböznek egymástól, szerkezetében pedig felismerhetők a későbbi kiegészítés és átdolgozás nyomai. A könyv keletkezését a kutatók nagy vonalakban a következő módon feltételezik: a költői rész szerzője felhasználta a Jób boldogságáról, próbatételéről, helytállásáról és rehabilitálásáról szóló hagyományt, amelyet mint prológust és epilógust keretként a párbeszédek elejére és végére helyezett. A műhöz később további kiegészítéseket kapcsoltak. A kiegészítés és átdolgozás nem tagadható, ennek ellenére az alaptéma egyBet-Artja a részeket, ezért Jób könyvét organikus egységnek kell tekinteni. A mű több támpontot is nyújt arra a megállapításra, hogy a fogság után keletkezett. Témája – az igaz ember szenvedése – az izraelita bölcsességtan késői szakaszának problematikájáról tanúskodik. A könyv nyelvezetében előforduló aramaizmusok szintén megerősítik késői eredetét. Ugyancsak erre utal a kísértő és perlekedő sátán alakja, amely a bibliai hagyományban csak a fogság utáni időből ismert (Zak 3,1; 1Krón 21,1). A szenvedő Jób megrajzolásában irodalmi összefüggések állapíthatók meg Jeremiás könyvével, amelyet a szerző eszerint ismert. Mindent összevetve: Jób könyve a Kr. e. 5. és 3. század közötti időszakban Palesztinában keletkezett. A szenvedés miértjének gyötrő kérdése, az emberi sorsban vagy a világ rendjében tapasztalható igazságtalanság, az igaz ember szenvedése az ókori Kelet népeit is foglalkoztatta. Egyiptom és Mezopotámia irodalmából több szövegemlék fennmaradt, amelyek szóhoz juttatják ezeket a sorskérdéseket. A Jób könyvének szerzője minden bizonnyal ismerte a Kelet bölcsességi irodalmát, de a konkrét hatás meghatározása nyitott kérdés. Jób könyvének emelkedettsége, a szenvedés problémájára adott építő válasza, a költői kifejezés szépsége eredetiségéről tanúskodik. Felette áll az ókori Kelet irodalmi alkotásainak, s kizártnak tartható, hogy közvetlenül függne a kor bölcsességkultúrájának valamely munkájától. Jób könyve szembeszáll azzal a felfogással, amely feltétlen összefüggést lát az igaz élet és a boldog, sikeres emberi sors, a bűnös élet és a szenvedés között. A Példabeszédek könyve így fogalmazza meg ezt az alapelvet: „A bűnöst üldözi a szerencsétlenség, az igazakat jóval jutalmazzák”. (13,21) A feltételezett „erkölcsi” okság – tudniillik, hogy az ember valláserkölcsi magatartása határozza meg sorsának alakulását – védnöke Isten, aki így biztosítja az erkölcsi rend érvényét a világban. Ő az, aki „megfizet” kinek-kinek tetteihez mérten. Ennek a viszonzásnak törvényszerűségét vitatja Jób. A világ rendjére vonatkozó kételyei végső soron a teremtő Istennel állítják szembe, akit Jób merészen megidéz, hogy emberi sorsába vágó nagy kérdéseire választ adjon neki. Isten Jób kérdésére csak közvetve válaszol. Az ember nem lehet vitapartnere a mindenható és mindentudó Istennek, aki megőrzi titkait teremtménye előtt, ugyanakkor bizalomra szólítja őt. Feltárja Jób előtt a teremtésben megnyilvánuló bölcsességét (38,1-42,6), és megmutatja neki gondviselő hatalmát, amely a mindenségben fenntartja a rendet, megőrzi azt, hogy a káoszba ne hulljon. A természet csodáiban megnyilvánuló isteni tevékenység biztosítékot nyújt arra, hogy az ember életét szintén Isten bölcsessége irányítja, még a szenvedésben is, ahol az emberi értelem nem képes azt felfedni vagy megérteni. A könyv tanítása túlmutat a bölcsességtan hagyományos érvelésén. Nem tud ugyan egyenes megoldást nyújtani a szenvedés problémájára, de megőrzi az embert a kétségbeeséstől és Istennel való közösségében. Arra az alázatos és bizalomteljes magatartásra nevel, amely abból a hitből táplálkozik, hogy a szenvedés ugyan a véges emberi értelem számára felfoghatatlan, de a végtelenül bölcs Isten világrendet irányító gondviselésében van értelme és megoldása.