Szent István Társulati Biblia

Jeremiás jövendölése

BEVEZETÉS JEREMIÁS JÖVENDÖLÉSÉHEZ Jeremiás négy évtizeden át – 625 és 585 között – tevékenykedett Júdában Jozija (639-609), Jojakim (608-598) Jojachin (598) és Cidkija (598-587) uralkodása idején (1,2-3) Jeruzsálem végső elfoglalásán át Júdeának mint Babilon tartományának első esztendejéig. Életének utolsó ismert eseménye, hogy a Gedalja meggyilkolása miatt menekülő júdaiak kényszerrel magukkal viszik Egyiptomba. Ez a kor az ókori Keleten nagy történeti változások ideje: egybeesik az asszír birodalom teljes felbomlásával és az Asszíriát megdöntő hatalmak – elsősorban Babilónia – felemelkedésével. Asszurbanipál uralkodása idején (668-632/626) elkezdődött Asszíria hanyatlása, s utódai alatt a birodalom rövidesen részeire hullott szét. A méd király Küaxarész és a 626-ban függetlenné vált babiloni tartomány uralkodója Nabupolasszár szövetségre léptek Asszíria ellen. Júdában Jozija király (639-609) nyolcéves korában került a trónra. Uralkodásának első tíz esztendejében még nem történt semmi változás Júda helyzetében, de Asszurbanipál halála után fokozatosan visszaszerezte országa függetlenségét. Kivárva a kedvező pillanatot, beszüntette az adófizetést Asszíriának, amely egyet jelentett a vazallusi viszony felmondásával. Ezzel összefüggésben átfogó vallási reformot hajtott végre, s eltávolította a templomból az asszír és más, a Jahve hittel ellentétes kultikus gyakorlat minden formáját. A Jahvekultusz egyetlen törvényes helye a jeruzsálemi templom lett, ezért megszüntette a vidéki szentélyeket. Ennek a rendszabálynak végrehajtásában a király a 622-ben, a templom restaurálása közben talált törvénykönyv szellemét követte. Ez a törvénykönyv valószínűleg a mai Második Törvénykönyv (Deuteronomium) magvát kitevő törvénygyűjtemény lehetett. Ugyancsak a törvénykönyv alapján Jahve előtt ünnepélyesen, szövetségkötés formájában elkötelezte magát és népét a törvények betartására. Jozija, kihasználva az Asszíria hanyatlásával beállt hatalmi űrt Palesztinában, megpróbálta az egykori dávidi ország területeit visszaszerezni. A király terveinek végül az ókori Kelet új hatalmi viszonyai vetettek véget. A méd és babiloni szövetségesek 612-ben elfoglalták Ninivét, s ezzel az asszír birodalom megszűnt. Mindössze az asszírok egy maradéka próbálta megvetni lábát Háránban, akiknek Nechó fáraó 609-ben sietett segítségére, átvonulva SzíriaPalesztina területén, nyilván azzal a szándékkal, hogy e térséget egyiptomi befolyás alá vonja. Ezt felismerve, Jozija Megiddónál útját akarta állni a fáraónak, de vereséget szenvedett, és maga is halálos sebet kapott az ütközetben. Mire Nechó az Eufráteszhez érkezett seregével, Hárán elesett, de SzíriaPalesztina néhány évig az egyiptomiak kezén maradt. Jeremiás prófétai tevékenységének első időszaka meghívásától, Jozija uralkodásának 13. esztendejétől (626) egészen a király vallási reformjáig, az ún. deuteronomikus reformig (622) terjed. Jeremiás ezután mintegy tíz esztendeig – Jozija haláláig – hallgat. A próféta igehirdetését a fenti időszakban Júda és Jeruzsálem vallási és erkölcsi viszonyai foglalkoztatják, a pogány szokások jelenléte a vallási életben, főként a kultuszban (2-3. f.), de felhívja a figyelmet a szociális visszaélésekre is. E korszak igehirdetését lényegében az 1-6. fejezetekben találjuk. Jozija halála után legidősebb fia, Joachász (609) lett a király, de az Eufrátesztől visszatérő fáraó fogságba vitte, s helyette Jozija másik fiát Jojakimot (608-598) tette királlyá. Ezzel Júda Egyiptom vazallusa lett. A helyzet ismét változott 605-ben, amikor a babilóniaiak az Eufrátesz mellett Karkemisnél megverték az egyiptomiakat. A babiloni uralkodó Nebukadnezár (604-562), Nabupolasszár fia, 604-ben elfoglalta Szíria és Palesztina területét, s így Júda 539-ig az újbabiloni birodalom fennhatósága alá került. Nebukadnezár sikertelen Egyiptom elleni hadjáratán (601) felbuzdulva Jojakim felmondta a vazallusi viszonyt, melyre válaszként a babiloni sereg Júdába vonult. Nebukadnezár 598-ban ostrom alá fogta Jeruzsálemet. Jojakim az invázió alatt meghalt, s fia Jojachin kéthavi ostrom után feladta a várost. Nebukadnezár a királyt, a királyi udvart, papokat és kézműveseket Babilonba deportálta, közöttük Ezekiel prófétát is. Jeremiás működésének második időszaka Jozija halálától (609) Jeruzsálem első ostromáig (598) tart. A próféta Jojakim trónra lépése után lépett ismét a nyilvánosság elé. Jojakim uralkodásától a Jozija idején kialakult politikai és vallási helyzettel ellentétes viszonyok kezdődtek Júdában. A király az egyoldalúan egy Egyiptombarát elkötelezettség híve volt, ami Júdát egy végzetes Babilonellenes háborúba sodorta. Jojakim önkényesen uralkodott, semmibe vette az ősi izraelita jogot, amely minden izraelitát – főként a szegényeket és kiszolgáltatottakat – védelmébe vett. Ugyanakkor a vezetők és a nép körében az a téves és meggondolatlan politikai lépésre ösztönző meggyőződés alakult ki, hogy Jahve feltétlenül megmenti népét minden veszedelemtől, és a jelen történelmi körülmények csak átmeneti megpróbáltatást jelentenek. Az isteni ígéretek teljesítésének feltételeként önmagában a templomot és templomi kultuszt tekintették, s ezért a vallási életben előtérbe került a nemzeti töltetű kultikus beállítottság. Jeremiás szembeszállt a felsorolt jelenségekkel: figyelmeztet, hogy Babilon az isteni ítélet eszköze, s nincs, aki ellenállhatna neki (36. f.); megfeddi a királyt jogtipró magatartása miatt (22,1köv. 13köv.); fellép a templomba és a kultuszba vetett hamis bizalom ellen (7; 26. f.). Ezek az évek Jeremiás életének kálváriáját jelentik: Jojakim üldözi a prófétát. Második korszakából való a 7-20; 26; 35-36. fejezetek többsége. Nebukadnezár Jozija harmadik fiát Cidkiját (597-587) helyezte a trónra, aki végül az Egyiptombarát udvari pártra hallgatva – Jeremiás próféta minden figyelmeztetése ellenére – fellázadt Babilon ellen. A babiloni sereg 588-ban gyorsan elfoglalta Júdát, és megostromolta Jeruzsálemet. Az egyiptomi felmentő sereget visszaverték, és Nebukadnezár 587-ben bevette a várost. Cidkiját megbüntették, és ismét deportációt hajtott végre. Jeruzsálemet, benne a templomot lerombolták. Júda állami léte megszűnt. A próféta tevékenységének harmadik szakasza egybeesik Cidkija uralmával (598-587), a Jeruzsálem első és második ostroma közötti esztendőkkel. Jeremiás ebben az időszakban óvja a vezetőket és a királyt attól, hogy könnyelműen, Jahve feltétlen segítségében reménykedve, felmondják a vazallusi viszonyt Babilonnal. A próféta élesen bírálja a hamis bizakodást, ezért ellentétbe kerül a Jahve biztos támogatását ígérő udvari – „hamis” – prófétákkal (27-29. f.), majd az udvari nemzeti párt képviselőivel, akik mindvégig üldözik (37-39. f.). Ebben az időszakban játszódnak le a 21-24; 27-29; 32; 34; 37-39. fejezetek eseményei. Miután Nebukadnezár lerombolta a templomot és Jeruzsálemet, lakóinak vezető rétegét Babilonba deportálta, Júdát a birodalom egyik tartományához csatolta, élére pedig a már Jozija idején magas tisztséget betöltő Gedalját állította, aki azonban rövid kormányzás után gyilkosság áldozata lett. A negyedik és utolsó rövid időszak Jeremiás tevékenységében Jeruzsálem elfoglalásától (587) a próféta Egyiptomba hurcolásáig terjed (kb. 585). A prófétát Gedalja meggyilkolása után a menekülő júdaiak Egyiptomba hurcolják, ahol feladata lesz, hogy hirdesse: még Egyiptomban sem lesznek védve Nebukadnezár haragjától (43,8köv.), és felemelje szavát a bálványimádás ellen (44. f.). Az utolsó időszak eseményeit a 40,6köv.; 41; 42; 43; 44. fejezetek beszélik el. A próféták közül Jeremiás élete a legismertebb számunkra. A Jeruzsálemtől 7 km-re fekvő Anatot helységből, papi családból származott. 626-ban, Jozija uralkodásának 13. esztendejében (1,2) kapta prófétai szolgálatra szóló meghívását, amely nincs kapcsolatban semmiféle szent hellyel, sem templommal; a hozzá intézett isteni szóban tapasztalta meg. Jeremiás teljesen küldetésének szolgálatába állította életét. Életállapota is tanúsággá válik, amikor Istentől utasítást kap, hogy ne kössön házasságot, és ne legyenek gyermekei, így ezzel is az eljövendő megsemmisítő isteni ítélet tanúja legyen (16,1köv.). Sorsát meghatározza az az ellenkezés, amellyel környezete igehirdetését fogadta: minden oldalról ellenségekre talált (20,10), a király, az udvari vezető emberek, a papság, a nép, sőt saját családja is (12,6) szembekerül vele, aki a „perlekedés embere lett az egész ország számára” (15,10). Gyűlölték, kiközösítették (15,17; 18,18 stb.), bántalmazták (20,1köv.), életét csaknem kioltották (11,18köv.; 26; 36,1köv. stb.), végül akarata ellenére Egyiptomba hurcolták (43,6). A küldetés terhe Jeremiást majdnem összeroppantotta. Vívódásairól, kétségbeeséseiről és szenvedéseiről vallomásai adnak hű képet (11,18-12,6; 15,10-21; 17,14-18; 18,18-23; 20,1-18). Isten ereje erősíti meg a prófétát, hogy vállalja küldetését (15,16-21). Vívódásai ellenére hűséges marad prófétai szolgálatához és engedelmesen vállalja küldetését (15,19), mert sohasem kételkedik meghívásában, sem abban hogy Jahve szavát hirdeti (5,14; 15,16; 20,9; 23,28). Jeremiás könyvének felépítése a héber szöveg szerint: I. 11-25:|Fenyegető próféciák Júda és Jeruzsálem ellen| II. 26-35:|Az üdvösség ígérete| III. 36-45:|Elbeszélések Jeremiás életéből| IV. 46-51:|Fenyegető próféciák a pogány nemzetek ellen| V. 46-52:|Függelék| A Szeptuagintában más a könyv felépítése, ezen felül a Szeptuaginta szövege egy nyolcaddal – kb. 2800 szóval – rövidebb a maszoréta héber szövegnél. A Kr. e. 2. században tehát a görög szöveg fordítói számára egy rövidebb héber szöveg állt rendelkezésre, eszerint a 2. században még nem volt végleges, általánosan elfogadott szövege Jeremiás könyvének. Jeremiás könyvének két szöveghagyománya, a könyv ebből adódó két eltérő szerkezete, a mű keletkezésének hosszabb folyamatára utalnak. Ennek egyes állomásait nehéz megállapítani. A könyv is utal arra, hogy maga a próféta legalább kétszer leírta próféciáit (36. f.), de igehirdetését a fogság alatt és után is továbbértelmezték, bővítették, rendezték. Ebben meghatározó szerepe van a deuteronomisztikus hagyománykörhöz tartozó szerkesztőknek (fogság alatti vagy utáni időszak). A deuteronomisztikus szerkesztés után is történt további szerkesztés és kiegészítés, amely a Kr. e. 2. sz. után fejeződött be. Jeremiás könyvének tanítása sokrétű. Jeremiás figyelemmel kísérte Júda erkölcsi és szociális viszonyait, és hangsúlyozta az Istentől rendelt erkölcsi és közösségi magatartás jelentőségét. Az Isten iránti engedetlenséget a próféta szinte az élet minden területén szóvá tette, és bebizonyította, hogy kortársai nem élnek Jahve népéhez méltó életet: álnoksággal párosuló hazugság és rágalmazás (6,28; 9,2köv.), a mértéktelen gazdagodás vágya jellemzi minden társadalmi rétegben (6,12-13), nincs pártatlan igazságszolgáltatás (5,28), a király jogtalanul visszatartja az emberek bérét, még az ártatlan vér kiontásától sem riad vissza (22,13.17) stb. Jeremiás szerint Isten parancsai iránti elkötelezettség hiányát nem pótolja a kultuszban megnyilvánuló buzgalom sem, sőt ez egyenesen Isten akaratának megkerülése. A kultusz ugyanis az engedelmesség és hála kifejezése, s nem ennek pótlása (7,3köv.). Sion örök választottságába (3,3köv.), a templom jelenlétébe és a kultusz buzgó gyakorlatába vetett feltétlen bizalom (7,4; 11,15; 14,12), az igazi bűnbánattal párosuló megtérés és Jahve akaratának teljesítése nélkül nem segít. Jeremiás az egyedüli kivezető utat a megtérésben látja, amelyet Jahve parancsainak megtartása követ (7; 26. f.). Jeremiás hosszú tevékenysége alatt meggyőződhetett arról, hogy igehirdetése nem talál meghallgatásra. A megtérésre való tehetetlenség tapasztalata a prófétát a bűn természetének mélyebb megismeréséhez vezette: az elutasító magatartás hátterében nemcsak az általános emberi esendőség, hanem az ember természetében gyökerező mélyebb indokok húzódnak meg (10,23). A bűn személyes és tudatos cselekedet, amely annyira beleivódik az ember valóságába (17,1), hogy az nem képes letérni a bűn útjáról és megváltozni (13,23, vö. 8,6; 4,22 stb.). A bűn tehát az emberi lét gyökeréig nyúló hibás magatartás eredménye (17,9, vö. 4,3). Ez az erőtlenség mégsem hatalmazza fel az embert, hogy hátat fordítson a megtérésre szóló felhívásnak. Maga Jeremiás is fáradhatatlanul dolgozott népe megváltoztatásán. A megtérésre való tehetetlenség és a bűnbánatra szólító hívás közti feszültséget azonban nem az ember erőlködése, hanem Isten oldja fel, aki maga siet a bűnös ember segítségére, és átformálja benső világát, hogy képes legyen a megtérésre, Isten szavának engedelmes befogadására (új szövetség ígérete: 31,31-34). Jeremiás a jogos isteni büntetés elkerülhetetlenségét hirdeti, de emellett állítja, hogy Jahve és Izrael kapcsolatában az isteni szeretet és irgalom mindvégig jelen van. Jahve és Izrael egyedülálló kapcsolatának ábrázolására Jeremiás a házasság szimbolikáját használja fel, mint a legalkalmasabb eszközt az isteni szeretet és irgalom kifejezésére, valamint Izrael hűtlenségének minősítésére (2,1köv.; 3,1köv.; 31,21 köv.). Istennek népéhez fűződő viszonyát Jeremiás könyve a „szövetség” fogalmával fejezi ki (14,21, vö. 11,3köv.; 34,8köv.). Szintén a szövetség gondolatkörével függ össze: „az én népem lesztek, én meg a ti Istenetek leszek” (7,23; 11,4; 24,7; 30,22; 31,1.33) kijelentés ismételt használata, amely ígéretet és követelést, Jahve gondoskodását és népe iránti elkötelezett hűségét jelenti. Jeremiás vallja, hogy Isten a jövőben az üdvösség ajándékát nyújtja majd Izraelnek, mert szeretetből tulajdonául választotta Izraelt. A jövő reményében a Jahveszövetségben egyesült Izrael népe áll. A dávidi dinasztia is része az új közösségnek, egyesíti népét és biztosítja életét. Ezért Izrael helyreállításakor, amikor Jahve összegyűjti népét, eljön a jövő ideális királya, Dávid igazi sarja, aki biztosítja a jogot és igazságot az országban (23,5-6). Az új közösség kizárólag Jahve üdvözítő műve, nem pedig emberi erőfeszítés vagy nemzeti megújulás eredménye lesz. Jahve új szövetséget köt népével, amely más lesz, mint az előző, az Egyiptomból való kivonulás idején kötött. Megbocsátja a bűnöket, törvényét a nép szívébe írja, és az nem lesz többé hűtlen (31,31-34).