Szent István Társulati Biblia

Izajás jövendölése

BEVEZETÉS IZAJÁS JÖVENDÖLÉSÉHEZ AZ 1-66. FEJEZETEK SZERZŐSÉGÉNEK KÉRDÉSE, SZERKEZETE A hatvanhat fejezetből álló könyv szerzőjének a zsidó, majd a keresztény hagyomány is Izajás prófétát tekintette, aki a Kr. e. 7. században élt és tevékenykedett. A 19. századtól egyre világosabbá vált, hogy a 66 fejezet egyes részei nem ugyanazon korban keletkeztek. Az 1-39. fejezetek Izajás, Ámoc fia igehirdetését tartalmazzák, és a Kr. e. a 8. század körülményeit tükrözik, amikor a fő ellenség Asszíria. A 40-55. és 56-66. fejezetekben megváltozik a történelmi háttér, és eltolódik a hangsúly. Az eljövendő üdvösség örömhíre, Isten királyi uralma kerül előtérbe. A 40-55. fejezetekben Babilon Izrael ellensége, Jeruzsálem romokban hever. A próféta hallgatói idegen földön vannak, Babilonban, és az az örömhír vigasztalja őket, hogy hamarosan visszatérhetnek hazájukba. A próféta neve ismeretlen, de minthogy tanítását Izajás próféta könyvéhez csatolták, ezért Deutero-Izajásnak azaz Második Izajásnak nevezzük. Az 56-66. fejezetek a fogság után Palesztinában kialakult körülményeket tükrözik. A közösséget a templom és Jeruzsálem újjáépítésének nehézségei. Ekkor nyújt vigasztalást a Trito-Izajásnak nevezett ismeretlen próféta, akiről e fejezeteket elnevezték. Az elmondottak alapján Izajás könyvének 66 fejezetében a következő egységeket állapítjuk meg: 11-39:|Izajás, Ámoc fiának igehirdetése (fogság utáni kiegészítésekkel).| 40-55:|Deutero-Izajás igehirdetése (fogság második felében keletkezett).| 56-66:|Trito-Izajási gyűjtemény (fogság utáni eredetű).| IZAJÁS Izajás próféta a Kr. e. 8. század második felében mintegy 40 éven át tevékenykedett Júdában, Uzija/ Azarja halála évétől (736), Jotám (756-741), Acház (741-725) és Hiszkija (725-697) uralkodása idején. Életének utolsó biztos dátuma 701, Jeruzsálem ostroma Szancherib palesztinai hadjáratának idején. Ebben a korszakban nagy változás kezdődött az ókori Keleten. III. Tiglatpilezer (745-727) átformálta az asszír államot, és tervbe vette az egész térség meghódítását. Utódai követték célkitűzését. Nyugat felé a hódítás iránya SzíriaPalesztina, s a végső cél Egyiptom volt. Ebből adódott, hogy az asszír birodalmi törekvések a két izraelita államot – először Izraelt, majd Júdát – létében fenyegették. Izajás Uzija/Azarja király halálának évében kapta meghívását (736), és korai igehirdetésében Júda romlott szociális és erkölcsi viszonyai kerülnek előtérbe: főként a riasztó társadalmi ellentétek. Tevékenységének második szakasza a szír – eframita háború (734-732) ideje. SzíriaPalesztina kis államai egymással szövetségre lépve próbálták megvédeni a függetlenségüket Asszíriával szemben, s adott esetben, ha Egyiptom viszonyai engedték, ott is támogatást kerestek. III. Tiglatpilezer már több hadjáratot vezetett Palesztinába, a partvidéken egészen Gázáig jutott. Ebben a helyzetben Recin, Damaszkusz királya és Pekach, Izrael királya (735-732) szövetségre léptek az asszírok ellen, és Acház, Júda királyát (741-725) is csatlakozásra akarták bírni. Miután Acház vonakodott belépni a koalícióba, háborút indítottak ellene, és saját jelöltjüket akarták Júda trónjára helyezni. A veszélyes helyzetben Acház, Izajás próféta intése dacára, III. Tiglatpilezerhez fordult segítségért, aki a szövetségeseket megverte, de Júda Asszíria vazallusa lett, súlyos adófizetési kötelezettséggel. Izajás szemében Júda egyetlen biztos védelmezője Jahve, s nem a kizárólag emberi okoskodásra épülő politika. Amikor nem sikerül a királyt visszatartani tervétől, hallgatásba vonul. A politikai függés együtt járt a hűbérúr isteneinek elismerésével is. Nem egészen világos, hogy az asszírok milyen mértékben követelték meg vazallusaiktól a hivatalos asszír állami kultusz bevezetését, mindenesetre Acház a jeruzsálemi templomban asszír típusú oltárt emelt, amelyen maga is áldozatot mutatott be, míg Jahve oltárát félreállította (2Kir 16,10köv.). Ez a gyakorlat ellentétben állt a Jahvehit lényegével: Izrael csak egyetlen Istent, Jahvét tisztelhette. Acház a továbbiakban megőrizte a vazallusi hűséget, nem vett részt a térség egyetlen asszírellenes megmozdulásában sem. Izajás ismét a nyilvánosság elé lép Acház fia, Hiszkija (725-697) uralkodása idején. Hiszkija (725-697), uralkodásának első idejében még tartotta a vazullusi hűséget, de 713ben már részt vett egy asszírellenes szövetségben. II. Szárgon 711-ben leverte a lázadást, Júdát csak az Asszíriának való gyors meghódolás mentette meg a pusztulástól. Izajás most is ellenzi a katonai szövetséget, és arra szólítja fel kortársait – jelképes cselekedettel (20,1köv. 6) és igehirdetés formájában (18,1köv.) –, hogy egyedül Jahvéban bízzanak. II. Szárgon, asszír uralkodó (721-705) halála után lázadások törtek ki szerte a birodalomban. A palesztinai kisállamok megmozdulásának egyik vezetője Hiszkija lett. Az új asszír uralkodó, Szancherib (704-681) először Mezopotámiában teremtett rendet, majd 701-ben Palesztina ellen fordult. Rövid idő alatt elfoglalta Júdát, ostrom alá fogta Jeruzsálemet, de bevenni nem tudta. Szancherib nem elégedett meg a felajánlott adófizetéssel, teljes behódolást és a város feladását követelte. Izajás a megingott királyt és Jeruzsálem lakóit szilárdságra biztatta, Jahve segítségét ígérvén. Szancherib kénytelen volt elvonulni és feladni az ostromot. Hiszkija nem adta fel a várost, de alávetette magát az asszír nagykirálynak, és súlyos adót fizetett. A próféta utolsó, Jeruzsálem ostroma után elhangzott szavai a Szancherib elvonulása utáni helyzetbe nyújtanak bepillantást: 1,4-8; 22,1-14 és 39,9-14. Izajás Júdában tevékenykedett. Apja neve Ámoc (1,1). A próféta családja is része igehirdetésének. Saját személyét és gyermekeit isteni üzenetnek, intő jelnek tekinti Izraelben (8,18). Két fiának szimbolikus neveket ad, amelyek kifejezik a nép elkövetkező sorsát (7,3; 8,3; 10,6). Előkelő származására következtethetünk abból, hogy a próféták közül egyedülálló kapcsolata volt a királlyal és a magasabb udvari körökkel. Közvetlenül beszélt az uralkodóval (7,3köv.), bejárása volt az ország előkelő köreihez, és egyenrangúként tárgyalt velük (8,2; 22,15köv.; 37,2). Ismerte a királyi udvar terveit és politikai lépéseit (lásd 28-31. fejezetek). A próféta iskolázottságáról tanúskodik széles látóköre, kora problémáinak megítélése, teológiai reflexiójának mélysége és nyelvezetének eleganciája. Jól ismeri a főváros szociális, politikai és kultikus viszonyait is, amelyből nyilvánvaló, hogy jeruzsálemi lakos volt, és ott nőtt fel. Meghívását is a jeruzsálemi templomban kapta (6,1). Izajás igehirdetésében megszólal egy sajátos jeruzsálemi hagyomány. A prófétában a Jahvehit olyan formában élt, ahogyan azt Jeruzsálemben – következetesen Sionnak nevezi –, Dávid városában örökölte. A törzsek Jahvehitben létrejött közössége helyett a megújult Istenvárosában, Jeruzsálemben és az ott uralkodó – Dávid házából származó – felkent uralmában keresi Izrael üdvösségét. Izajás nyelvezete kiemelkedik stílusának tömörsége, képeinek és jelzőinek újszerűsége, szerkesztésének harmóniája révén. Kifejezésmódjának emelkedettsége méltó eszköze a Jahvénak, Izrael istenének szentségét, világfelettiségét és történelmet uraló szabadságát hirdető prófétai tanításnak. IZAJÁS (IZ 1-39) Az Iz 1-39. fejezet több gyűjteményből álló összefüggés, amelybe Izajás igehirdetését tartalmazó gyűjteményeken túl, későbbi eredetű nagyobb egységeket is helyeztek. A több évszázadot kitevő szerkesztő tevékenység nemcsak a bővítésekben és az 1-39. fejezetek összkompozíciójának kialakításában állt, hanem Izajás egész igehirdetését végidőbeli távlatba helyezte. Az 1-39. fejezetek szerkezete: III.|11-12:|Többségében fenyegető prófétai mondások Júda és Jeruzsálem ellen| ||(izajási eredetű).| III.|13-23:||Fenyegető prófétai mondások a pogány népek ellen (részben izajási eredetű).| IA|24-27:|Izajás ún. nagyapokalipszise (fogság utáni eredetű).| III.|28-32:|Fenyegető prófétai mondások Jeruzsálem ellen (izajási eredetű).| IB|33-35:|Üdvösség ígérete (fogság utáni eredetű): 33. f. Jahvét királyként ünneplő prófétai liturgia; – 34-35. f. Izajás kisapokalipszise.| IC|36-39:|Történeti függelék (epizódok Izajás próféta életéből) .| ||(fogság utáni kiegészítés)| Izajás igehirdetésének legjellegzetesebb vonása az isteneszme emelkedettsége. Ebben fontos helyet foglal el Isten világfelettiségének tanítása. Jahve, Izrael Istene világfeletti, vele szemben a földi valóság szinte semmivé lesz. A Sion hegyéről uralkodó Jahve a mindenség és a történelem korlátlan ura. Izajás Isten világfeletti nagyságát az istennevek használatával fejezi ki, amelyek próféciájában szerte előfordulnak, de koncentráltan prófétai meghívásának elbeszélésében találhatók (6. f.): Szent (6,3), Seregek Jahvéja (6,3.5), Király (6,5). Izajás igehirdetésének homlokterében az emberi történelem áll. Izajás szemében Jahve nemcsak Izrael, hanem a nemzetek Istene is, a történelem ura, s akaratán kívül semmi sem történhet. A próféta a kor változó eseményeiben Izrael és a nemzetek – Arám, Asszíria, Egyiptom – sorsát Jahve akaratával hozza kapcsolatba, közvetve és közvetlenül kimutatja, hogy a történelemben Isten terve érvényesül. Ezt hangoztatja a szír – efraimita háború eseményeiben (7,4-7), főként pedig akkor, amikor Asszíriát Jahve eszközeként mutatja be. Asszíria hatalmas, de hatalmát Istentől kapta, meghatározott szerepe van Isten ter vében, és nem léphet át a neki megszabott határon (7,20; 10,5-19). Ezért Izraelnek egyedül Istenében kell bízni, nem emberi erőkben, szövetségesek keresésében (20,1-6; 22,8-11; 30,1-14; 31,1-4). Izajás hitről szóló tanítása jelentős hatással volt a bibliai hitfogalom kibontakozására. A „hinni” szót mindössze két alkalommal használja a próféta (7,9; 28,16), de tartalma és súlya végigkíséri egész igehirdetését. Hitfogalmában új s egyben döntő szempont a hit és az isteni ígéret együttlátása: az ígéret biztos, de hinni kell benne. A hit teljes elkötelezettséget kíván attól, aki az ígéretet befogadja, de a vakmerő bizakodástól is tartózkodnia kell. Izajás szerint az igazi hit nyugodt bizalom és éber várakozás, amely a mindenkori jelen bármiféle körülményei között is számol azzal, hogy Isten megtartja hűségét, s a hívő ennek megfelelően cselekszik. Erre a bizalomra szólít fel Izajás a válságos történelmi körülményekben: Isten kiválasztotta Siont, és az ott uralkodó Dávid házát, fennállást és bevehetetlenséget ígért, s ezt az ígéretet akár reménytelennek tűnő körülmények között is teljesíti, de hinni kell benne, és eszerint cselekedni (7,7-9; 28,16). Izajás igehirdetésében fontos szerepe van a jeruzsálemi eredetű Sionés Dávidhagyománynak. Meggyőződése, hogy Jeruzsálem Jahve választott városa, és nagy jelentősége van az üdvösség történetében. A próféta hite kifejezésre jut már szóhasználatában is, Jeruzsálem nevének (1,27; 2,3; 3,8 stb.) vagy helyette „Sionnak” gyakori említésében (Sion: 28,16; 31,9; Sion leánya: 1,8; Sion hegye: 8,18 stb.). Jeruzsálemet „hűséges” (1,21.26) és „igaz” (1,26) városnak nevezi, a „jog” és „igazság” lakóhelyének, bár ő maga is látja ezek hiányát, mégis mindvégig érvényesnek tartja a Sionnal összefüggő reményeket (28,14.22). Izajás összekapcsolja Jeruzsálemet Dávid személyével, amikor Dávid városának nevezi (22,9), vagy annak a városnak, ahol Dávid táborozott (29,1). Jeruzsálem Dávid házának székhelye is (7,1köv.). A próféta gondolatvilágában a dinasztia választottsága összefügg Sion választottságával. Jeruzsálem Jahve lakóhelye, s uralkodója Jahve felkentje és képviselője. Dávid házának fontos szerepe van az üdvösség tervében, tagjai Izraelben az isteni segítség biztosítékai. Ez a meggyőződés jut kifejezésre a végidő királyáról a dávidi Messiás királyról szóló jövendölésekben (7,10-17; 9,1-6; 11,1-9). DEUTERO-IZAJÁS (IZ 40-55) A fogság idején tevékenykedett az a próféta, akinek igehirdetését Izajás könyvének 40-55. fejezeteiben gyűjtötték össze. Neve ismeretlen, minthogy azonban tanítását Izajás próféta könyvéhez csatolták, ezért Deutero-Izajásnak, azaz Második Izajásnak nevezzük. Az egybekapcsolás oka nyilvánvalóan a névtelen próféta és Izajás tanítása között fennálló folytatólagosság és eszmei összefüggés. A 40-55. fejezetek olyan történeti helyzetre utalnak, amely a Jeruzsálem 587. évi lerombolása után kialakult állapotokra és a fogság körülményeire jellemző. Nincs többé szó fenyegető ítéletről, viszont annál többször történik említés Izrael megpróbáltatásairól, amelyek Isten büntetéseként következtek be (40,2; 42,22.24köv.; 43,28; 48,10). Júda földjét feldúlták, Jeruzsálem és a templom romokban hever (44,26.28; 49,19; 51,3). DeuteroIzajás hallgatósága fogságban van (52,2) és Babilonba száműzött (43,14; 48,20). A súlyos megpróbáltatások és szenvedések között élő Izrael sorsában azonban hamarosan reményteljes fordulat következik be. A próféta azzal az örömhírrel lép népe elé, hogy a szolgaság rövidesen véget ér (40,1-2). Izrael Istene kivezeti a foglyokat rabságukból (52,11köv.). A hazavonulás csodálatos lesz (41,17-20; 43,16-21; 49,8-12; 55,12köv.), Jeruzsálem ismét felépül, Isten szeretetét és különleges védelmét élvezi (40,9-11; 49,14-21; 54,1-3.11-17). A fordulatot Babilon közeli bukása hozza meg (47), amikor összetörnek a börtönök zárai (52,11köv.). A szabadító Kürosz perzsa király lesz (44,28; 45,1-7), aki hamarosan Babilon ellen fordul. Győzelmes útján Jahve „indította el” (45,13), sőt Kürosz egyenesen Jahve „felkentje” (45,1). A próféta működési idejének meghatározásában Kürosz perzsa király győzelmei adnak eligazítást, amelyek visszhangja megtalálható igehirdetésében. Kürosz 550-ben Média meghódításával kezdi diadalútját, majd 546-ban győzelmet arat Lídia felett, s végül 539-ben elfoglalja Babilont, de ez utóbbi a próféta szavai szerint még eljövendő esemény, tehát még nem történt meg. Így Deutero-Izajás működésének ideje a babiloni fogság második felében, kb. 554-540 között határozható meg, a próféta a babiloni fogságban élőkhöz tartozott, s közöttük tevékenykedett. Az Iz 40-55. fejezetek önálló gyűjteményt alkotnak, amelyek keretét egy prológus (40,1-11) és egy epilógus (55,6-13) adja. Tematikus szempontok alapján szétválasztják a 40-48. és 49-55. fejezeteket. Az Iz 40-55. fejezetek szerkezete: 40,1-11: II. 40-48: II. 49-55: 55,6-13: Prológus. Vigasztalás, remény a hazatérésre. Sion helyreállítása. Epilógus. Deutero-Izajás igehirdetésének középpontjában áll mindaz, amit Jahvéról, az egyetlen üdvözítő Istenről, a történelem és a teremtés uráról tanít. Izrael népének sorsa nem a történeti erőktől, hanem kizárólag Istenének tervétől függ. Mindez az egyetemes emberi történelemre is érvényes. Ezért hivatkozhat a próféta közvetve vagy közvetlenül Kürosz perzsa király leendő győzelmeire és az új korszakot teremtő hatalmára (41,1-5; 44,28; 45,7.9-13; 46,9-11; 48,12-16). Jahve, Izrael Istene azért a történelem ura, és igaz Isten, mert összhang van szavai és a történelemben megnyilatkozó tettei között. Ő az egyetlen Isten is, mivel csak neki van hatalma ezt az összefüggést megteremteni. Ezt a felismerést Deutero-Izajás fogalmazza meg páratlan radikalitással az ismételt kijelentésben: „Ezt mondja Jahve: »Én vagyok az Első és Utolsó, rajtam kívül nincs más Isten«” (44,6.8; 41,4; 43,10; 45,5.6.18.21köv.; 46,9; 48,12; 54,5). Izrael Istenének a történelemben és a teremtésben egyaránt megnyilvánuló korlátlan hatalma kizárja minden más istenség létezésének lehetőségét (44,6). Vélt hatalmuk semmiségnek és ürességnek bizonyul. Végső következtetésként így hangzik el Jahve kijelentése az istenekről: „Bizony, semmik vagytok, s minden művetek semmiség. Gyalázatos, aki benneteket választ” (41,24.29). Deutero-Izajás számára Jahve hatalma a történelem és a teremtés felett nem elméleti igazság, hanem a remény forrása. Jahve szabadító és megváltó Isten, aki hatalmát most Izrael üdvözítésében fogja kinyilvánítani (43,1). Deutero-Izajás tanításában Izrael üdvösséges jövőjének képe az isteni kijelentések és ígéretek sokrétűségében bontakozik ki. Deutero-Izajás ismételten hangsúlyozza, hogy Jahve az üdvtörténeti múlthoz viszonyítva valami újat készít: „Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek. Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok?” (43,16-12; 42,9; 48,3.6-8). A „korábbi” és az „új”, a „múlt” és a „jövő” ellentétpárokban az üdvtörténeti múltat és az üdvösséges jövőt állítja szembe Deutero-Izajás. A „korábbi”, a megtapasztalt ítéleten (40,2; 42,22köv.; 49,17-19) át a kivonulásig felöleli az egész üdvtörténetet (43,16-21; 46,9). Ezért az „új”, vagyis az üdvösséges jövő Jahve teremtő és megváltó művének betetőzése lesz, amely meghozza uralmának végleges győzelmét. Az üdvösség nem korlátozódik csupán Izraelre, kiterjed a pogány népekre is, „mert megjelenik Jahve dicsősége, látni fogja minden ember” (40,5; 52,10), Mindez abból következik, hogy Jahve az egyetlen Isten, az egész történelem és teremtés kízárólagos ura, az üdvösség adományozója. „Én alkottam a világosságot, és teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én Jahve cselekszem mindezt” (45,7). Az Iz 40-55. fejezetekben négy, egymással összefüggő szövegegység található, az ún. Jahve Szolgájának énekei, amelyek Jahve egy meg nem nevezett Szolgájának küldetéséről és haláláról, valamint szenvedéseinek üdvösségszerző hatásáról szólnak. A daloknak nevezett szövegcsoport általában elfogadott meghatározás szerint a következő: 42,1-4(5-9); 49,1-6(7-9); 50,4-9(10-11); 52,13-53,12. A zárójelbe tett versek az alaprétegnek tekintett részekből kiindulva tovább értelmezik a Szolga küldetését. Az egyes énekek a Szolga küldetésének és sorsalakulásának egy-egy mozzanatát tárják fel: 42,1-4:|A Szolga ünnepélyes bemutatása és beiktatása a mennyei udvartartás előtt.| 49,1-6:|A Szolga meghívása énbeszéd formájában Jeremiás meghívására emlékeztető módon (Jer 1).| 50,4-9:|A Szolga vallomása igehirdető feladatáról és szenvedéséről énbeszéd formájában.| 52,13-53,12:|A Szolga engesztelő szenvedése, diadala és felmagasztalása.| Az ókortól kezdve foglalkoztatja a bibliamagyarázókat, hogy kire gondol a próféta, mikor leírja a Szolga küldetését és engesztelő szenvedését? A vélemények megoszlanak a kollektív és individuális értelmezés között. A kollektív értelmezés képviselői szerint a Szolga Izrael népének megszemélyesítése. A Szolga azonos Izraellel vagy Izrael egy részével, a „szent maradékkal”. Izrael vallási küldetésében mint az igaz Isten imádója, Jahve Szolgája. Izraelnek is vannak bűnei, de a pogányokhoz mérve ezek elenyésznek. Amennyiben a Szolga Izrael egy részét képviseli, a nép két csoportja különböztethető meg. A népért szenvedő Szolga Izrael vallási elitje, a „szent maradék”, amely ártatlanul szenved a nép másik részéért, a bűnösökért. A kollektív és individuális értelmezés között foglal állást, illetve a kettőt egyesíti a „corporate personality” néven ismert magyarázat. Ennek értelmében a Szolga Izrael éntudata és megszemélyesítője. A közösség megszemélyesítésével, személyként való ábrázolásával többször lehet találkozni az Ószövetségben a közösség és az egyes személy sorsának szoros együttlátása folytán. Az individuális értelmezés a Szolgát személynek tekinti, de azonosításában eltérnek a vélemények. Az eszkatologikus-messiási értelmezés a Szolga alakjában a jövőben bekövetkező valóságot látja, akinek életművével a végidő üdvösséges állapota beteljesedik. Az individuális értelmezés másik iránya szerint a Szolga alakjában a múlt vagy a szerző korának kiemelkedő személyiségének élettapasztalata jelenik meg: például Mózes, Jozija, Jeremiás, Jojachin, a fogság ismeretlen mártírja vagy a fogság utáni időszak tóratanítója. Az autobiografikus értelmezés szerint a szenvedő Szolga nem más, mint Deutero-Izajás, s az ő tapasztalatait ismerjük meg a dalokból. Elsősorban a második és harmadik dalra lehet hivatkozni, minthogy ezek én-beszéd formájában fogalmazódtak. A negyedik dal a próféta tanítványi köréből eredne. A Szolga személyének és küldetésének értelmezésében eltérnek a vélemények. Kétségtelen, hogy a Szolga alakjának bemutatása nagyon összetett, amelyben a kollektív és individuális vonások egyaránt megtalálhatók. Ez az alapja a teóriák különbözőségének. Ezért egyik magyarázat sem zárhatja ki a másik elemeinek létezését. A dalok iránya azonban individuális. A Szolga küldetésében meghirdetett és megvalósított üdvösségnek csak egy személy lehet közvetítője (főként a harmadik és negyedik ének: 50,4-9.11; 52,12-53,12). Bűntelensége, szenvedéseiben tanúsított engedelmessége és bátor hite az individuális értelmezés mellett szólnak. Nem azonosítható történeti személyekkel sem. A Jahve Szolgájáról szóló énekekben található kapcsolatok akár a múlt, akár a szerző korának kiemelkedő személyeivel vagy adottságaival, abból adódnak, hogy a Szolga alakjának megrajzolásához az üdvtörténeti valóság és tapasztalat szolgáltatott alapot. Személyében azonban olyan üdvösségközvetítő áll előttünk, aki az üdvtörténeti adottságok felett áll. Életműve a jövőben bekövetkező valóság. Az egyetemes, az egész emberiség üdvösségét jelentő megújulás a beteljesedés jegyeit hordozza. Ezért ő végérvényes és így eszkatologikus közvetítőnek tekinthető. Az ellentétes vonások egyidejűsége (kollektív – individuális, királyi – prófétai jelleg) azzal magyarázható, hogy a Szolga alakjának és üdvözítő művének megrajzolása teológiai reflexió eredménye: a királyi üdvösségközvetítő és a prófétai küldetés, a behelyettesítő szenvedés és misszió gondolatának egybeötvözése. Emellett Izrael népének üdvtörténeti tapasztalatai is helyet kapnak a leírásban. A próféta nem tudta valamennyi vonást tökéletesen egybeötvözni és körvonalazni. Ez a magyarázata a többirányú értelmezés lehetőségének. A Jahve Szolgájáról szóló énekek az előzményekhez képest messzemenően új vonásokkal rajzolják meg az üdvösségközvetítő alakját és az üdvösség megvalósulásának módját. A szenvedés és a meg nem értés eddig ismeretlen mélysége és nagysága kíséri a Szolga küldetését. Mindezek elfogadásában viszont csodálatos készséget és Isten iránti bizalmat tanúsít, amelynek erejével lankadatlanul véghezviszi Isten számára rendelt tervét. Működése gyógyító, az összetört és ítéletre méltó ember felemelése, lemondva a hatalom minden eszközéről. A Szolga küldetése egyetemes. Behelyettesítő szenvedése az egész emberiség sorsában fordulatot jelent: üdvösséget hoz Izraelnek és a nemzeteknek. Életében és halálában az utolsó szó a megdicsőülésé, amelynek tanúja lesz az egész emberiség. A Szolga sorsában a szenvedés teljesen új távlata jelenik meg az Ószövetségben. A szenvedés itt nem az elkövetett bűnökért kirótt büntetésként éri a Szolgát, és ő nem panaszkodik vagy könyörög Istenhez a szenvedések elhárításáért, miként a zsoltáros, ő a szenvedés behelyettesítő értékéről, üdvösségszerző erejéről tanúskodik. TRITOIZAJÁS (IZ 56-66) Izajás könyvének 56-66. fejezeteit önálló, a 40-55. fejezetektől független egységének kell tekinteni. Az 56-66. fejezetek a fogság után Palesztinában kialakult körülményeket tükrözik. Kitűnik, hogy a közösséget már nem a Babilonból való szabadulás és a visszatérés, hanem főként a rombadőlt templom feletti bánat (64,9-10), a szentély (60,13; 66,1) és Jeruzsálem (60,10köv. 18) újjáépítésének nehézségei, s a jobb gazdasági helyzet utáni vágy (60,16köv.; 62,8köv.) foglalkoztatja. A nehéz körülmények között élő közösség legnagyobb problémája, hogy hogyan vegyen erőt az elkeseredésen, kiábránduláson és vallási közönyön. Az 56-66. fejezetek magvát a 60-62. fejezetek alkotják a hozzá kapcsolódó részekkel: 57,14-21; 65,16b – 25; 66,6-16. Ezeket az egységeket Jeruzsálemben a fogság utáni időszakban, még a templom felépítésének befejezése előtt (538-520/15) tevékenykedő, ismeretlen – TritoIzajásnak nevezett – prófétának tulajdonítjuk. A tritoizajási mag körül alkotnak rétegeket a közelebbi és távolabbi vonatkozásban álló szövegek. Egyes részek keletkezése visszamegy a fogság idejére, mások viszont később, a 4. vagy 3. században keletkeztek. A trito-izajási gyűjtemény hagyományanyaga többrétegű, s ennek megfelelően tanítása is több szálból szövődik össze. A Trito-Izajásnak tulajdonított részek Deutero-Izajás tanítását folytatják, de egy új, megváltozott helyzetre alkalmazva. A próféta az üdvösség jó hírével vigasztalja a fogságból hazatért, de a nehéz körülmények miatt csalódott közösséget. Trito-Izajás prófétai szolgálatának célját elkeseredett népének vigasztalásában látja (61,1-3 vö. Iz 42,1-3). A kiábrándultsággal szemben az üdvösség idejének eljövetelét és Sion megdicsőülésének reményét hirdeti. A hazatért közösség életét és magatartását a jövőbe vetett hitnek kell meghatározni (60,1köv.). A nyomorúságos jelen próbatételei csak az eljövendő üdvösség szülési fájdalmai (66,6-16); Jeruzsálem átalakul (62,1köv.). A próféta hirdeti, hogy a népek is részesednek a végidőbeli üdvösségben. Jahve összegyűjti Izraelt és a pogányokat a helyreállított és megdicsőült Sionon (62,2). A gyűjtemény többi része is a prófétaság nagy témáit tartalmazza. A végidőbeli Isten országának eljövetele továbbra is hangsúlyozott. Megfigyelhető a személyes messianizmus hiánya. Az új nép életformája a teokrácia lesz, amelyben az emberi vezetés és közvetítők szerepe elhalványul (59,15-20.21; 66,18-24). A pogányok is részesülnek az isteni uralom áldásaiban, csatlakozásuk feltétele azonban a megtérés és a Törvény parancsainak megtartása (56,1-8).