Szent István Társulati Biblia

Ezekiel könyve

BEVEZETÉS EZEKIEL KÖNYVÉHEZ Ezekiel élete és személyes körülményei csak nagy vonalakban ismerhetők meg. A próféta pap volt (1,3), apja neve Buzi (1,3), Babilonban tevékenykedett a fogságba hurcolt izraeliták között (1,1; 33,21; 40,1). A fogságban élők három különböző időpontban (597, 586, és 582: Jer 58,28-30) kerültek Babilonba. Az első deportálás Nebukadnezár 598-597es hadjárata során történt, amikor Jojakim király (608-598) megtörte a vazallusi viszonyt. Nebukadnezár 598-ban Jeruzsálem ellen vonult, de mielőtt még bevette volna a várost, Jojakim meghalt, és fia, a 18 éves Jojachin lett a király. Jeruzsálem rövid, három hónapos ellenállása után megadta magát az ostromló babiloniaknak. Nebukadnezár Babilonba vitette Jojachint családjával együtt és Jeruzsálem politikailag és gazdaságilag jelentős rétegét, a királyi udvartartást, főhivatalnokokat, papokat és kézműveseket. Velük került fogságba Ezekiel próféta is. A fogságba hurcoltak a birodalom belső területeire, Mezopotámiába kerültek, a főváros – Babilon – közelébe, ahol saját településeken kaptak lakóhelyet (Ez 3,15; Ezd 2,59; 8,17), így nem szóródtak szét az őslakosság között. Ilyen módon lehetőségük volt egyfajta önálló közösségi élet gyakorlására: összegyűlhettek (Ez 33,30), elöljárókat, véneket állíthattak (Ez 8,1; 14,1; 20,1), házat építhettek, földet művelhettek (Jer 29,5köv.). Nem voltak elzárva a külvilág eseményeitől. Mint Jeremiásnak a fogságban élőkhöz írt levele tanúsítja (Jer 29,1köv.), Júdában ismert volt a Babilonba telepítettek helyzete; Ezekiel könyve pedig azt mutatja, hogy a deportáltak is értesültek a Júdában történt eseményekről. A fogságban élők átmenetinek tekintették helyzetüket, amelybe atyáik vétkei miatt, nem pedig saját bűneik következményeként jutottak (Ez 18,1köv.). Júda megmaradása és viszonylag kedvező körülményeik a fogságban azt a reményt táplálták bennük, hogy Jahve hamarosan megszünteti a számkivetés állapotát, és visszavezeti őket hazájukba. Ezt a hamis illúziót Ezekiel próféta igyekszik eloszlatni, és próbálja rádöbbenteni honfitársait arra, hogy a fogság Jahve ítélete és jogos büntetése bűneik miatt. A bizakodás egy csapásra megváltozott, és a reményt kétségbeesés váltotta fel, amikor tudomást szereztek Jeruzsálem elfoglalásáról (586); (Ez 33,21). Úgy érezték, Jahve elfelejtette népét. Júda és Jeruzsálem pusztulásával a hazatérés lehetőségét elveszettnek látták. Mindez akkor történt, amikor Cidkija király (598-587) megszakította a vazallusi viszonyt Babilonnal, mire Nebukadnezár hadjáratot indított Júda ellen. Az ország gyors elfoglalása után másfél éves ostrommal (587-586) bevette Jeruzsálemet is. A várost leromboltatta, lakosságát Babilonba vitette, Júda önálló nemzeti létét megszüntette és a birodalom egyik tartományává tette. ember volt, de felesége váratlanul meghalt, s így özvegyi állapota isteni rendelés alapján Jeruzsálem eljövendő sorsát jelképezi (24,15köv.). Ezekiel könyve 14 időpontot tartalmaz a próféta szavai, látomásai vagy valamilyen eredmény megjelölésére. Segítségükkel a próféta tevékenysége nagy vonalakban kronologikus rendbe állítható és kapcsolatba hozható a kor történeti eseményeivel. A könyv az időpontokat Jojachin király számkivetésének éveivel számolja, megjelölve az esztendőt, hónapot és napot. Az első időpont Ezekiel meghívásának éve (593: 1,2), az utolsó pedig a Tírusz ellen mondott prófécia, amikor Nebukadnezár 13 évi ostrom után meghódolásra kényszerítette a várost (571: 29,27). Összefoglalóan elmondható, hogy Ezekiel 597-ben Babilonba került, s 593-tól, meghívásának évétől kezdve mintegy huszonöt éven át tevékenykedett a száműzöttek között. Könyvének adatai alapján a próféta utolsó szava, amelynek időpontja biztonsággal megállapítható, az 571-ben Tírusz ellen mondott prófécia. A könyv alapján Ezekiel tevékenységében két szakaszt különböztetünk meg. Prófétaságának első időszakában elsősorban Jahve ítéletét hirdeti, míg a másodikban az üdvösség ígéretével vigasztal. A Jeruzsálem pusztulásáig terjedő időszakban (587/86) Jeruzsálem és Júda bűnösségét, és ezért – isteni büntetésként – bukását hirdeti. Ebből a korszakból való a Júdáról és Jeruzsálemről mondott fenyegető próféciák gerince, a jelképes cselekedetek a 4-24. fejezetekben, és a pogány népek ellen mondott próféciák többsége a 26-32. fejezetekben. Jeruzsálem pusztulása után Ezekiel a kétségbeesett száműzötteket vigasztalja, és mint Isten kegyelmének hírnöke, Izrael helyreállítását prófétálja. Ezen időből származnak a nép üdvösséges jövőjét hirdető próféciák a 33. és az azt követő fejezetekben, az új templom és a jövő közösségének leírása a 40-48. fejezetekben. Ezekiel rendkívül összetett egyéniség, működésében egyesíti a papi és a prófétai hagyományt. A próféta papságáról tanúskodik az a tény is, hogy gondolatai a fogságban ismételten visszatérnek a templomhoz, amelyet jól ismer (8. f.). A könyv utolsó fejezeteit (40-48) pedig az eljövendő új templomnak és kultikus rendjének szenteli, egészen aprólékosan bemutatva épületét (40-42), benne Jahve dicsőségének megjelenését (43), papi szolgálatát, istentiszteleti rendjét (44-46). Az új templom látomása különösen feltárja Ezekiel szakrálispapi szemléletmódját, aki Jahve és népe megújult kapcsolatát is a kultusz keretében látja beteljesedni. Istenről is a kultikus szentség fogalomkörének segítségével beszél. Ezekiel tevékenysége személyes odaadásról tanúskodik. A próféta nemcsak szócsöve volt Isten Izraelhez intézett üzenetének, hanem emberi élete is elválaszthatatlanul része lett igehirdetésének. Isten üdvtörténeti tevékenysége Izraelben a próféta személyében válik nyilvánvalóvá: „akár meghallgatják, akár nem hallgatják… megtudják, hogy próféta van közöttük” (2,5; 33,33). Ily módon emberi valóságában egyenesen jellé lesz – „jellé teszlek Izrael háza számára” (12,6.11; 24,24) – akinek cselekedeteiben és élethelyzeteiben elővételezetten megjelennek Jahve jövendő tettei. Ezekiel sorsának jelszerűsége szimbolikus cselekedetek sorozatának végrehajtásában, vagy az azok során elviselt szenvedésekben, vagy fizikai hatásokban jut kifejezésre. Különös hangsúlyt kap a próféta felelőssége, mikor Isten megbízza Ezekielt, hogy Izrael „őrállója” legyen (3,17-21; 33,1-9). Feladata lesz „a gonoszt” megtéríteni vétkes útjáról. A bűnös figyelmeztetésének felelőssége olyan súllyal nehezedik rá, hogy ha ezt elhanyagolja, Isten tőle kéri majd számon a bűnös ember vesztét (3,18.20; 33,8). Ha azonban a próféta teljesíti igehirdető kötelességét, megmenti életét, akár megtér a bűnös gonosz útjáról, akár nem (3,19.21; 33,9). Ezekiel előadásmódja szuggesztív, élményeit és gondolatait rendkívüli kifejezőerővel képes ábrázolni. Kiemelkedik leírásának színes gazdagsága, ugyanakkor képes mondanivalóját fegyelmezetten szabályos irodalmi formákban elmondani. Látomásainak fantáziadús képanyaga egyedülálló az Ószövetségben. Ezekiel könyvének jellemzője – a fogság előtti prófétákkal ellentétben –, hogy eredetileg nem rövid és önálló prófétai mondások gyűjteményéből, hanem többnyire szerkezetileg nagyobb egységekből áll, amelyek egy-egy témát szélesen bontanak ki. A könyvben megnövekszik a látomások jelentősége is, terjedelmük (1-3; 8-11; 40-48) már az apokaliptikára emlékeztet. Ezekiel könyvének szerkezete egyszerű és világos, három nagy egységre oszthatjuk: I. 11-24:|Fenyegető próféciák Júda és Jeruzsálem ellen| II. 25-32:|Fenyegető próféciák a pogány nemzetek ellen| III. 33-48:|Az üdvösség ígérete Izraelnek| 33-39:|Az üdvösség előkészítése| 44-48:|Látomás az új templomról, az üdvösség megvalósulása| Több jel utal arra, hogy Ezekiel könyve jelenlegi alakjában hosszabb folyamat – szerkesztőtevékenység – során nyerte el végső formáját. Már a három lépésből álló szerkesztés is, amely több prófétakönyvre jellemző – ítélet Júda és Jeruzsálem ellen, ítélet a pogány nemzetek ellen, üdvösség ígérete –, Ezekiel igehirdetésének utólagos feldolgozását jelzi. További adottságok szintén megerősítik ilyen irodalmi tevékenység feltételezésének jogosultságát. Ezeknek egyik formája a dublett (3,16-21; 33,1-9, a próféta őrálló hivatása; 18,25-29; 33,17-20, egyéni felelősség a bűnökért stb.). Másik szembeötlő adottság, hogy a témák menete vagy sorrendje megszakad, mert új leírás iktatódik közbe. Mindezek Ezekiel könyvének fokozatos kialakulásáról tanúskodnak, megoszlanak azonban a vélemények, hogy a feldolgozás milyen mértékben egészítette ki vagy dolgozta át a próféta eredeti igehirdetését. Az egyik álláspont szerint Ezekiel könyvének túlnyomó többsége a hagyományozó iskolai vagy prófétai írók munkásságából ered, míg magától a prófétától származónak csak nagyon kevés részlet ismerhető el. A másik, mérsékeltebb álláspont képviselői szerint Ezekiel könyve a próféta halála utáni szerkesztőtől (redaktor) származik, aki Ezekiel hagyatékát egyetlen írássá szerkesztette. A könyv keretén belül a próféta hagyatékának és a későbbi redaktor gyűjtő, rendező és feldolgozó tevékenységének elkülönítése lehetséges. Kiértékelésként megállapítható, hogy a szerkesztőtevékenység döntő szerepet játszott Ezekiel könyvének kialakulásában. Értelmezésében inkább a mérsékeltebb álláspont a mérvadó, amely a feldolgozás alapjának és kiindulásának Ezekiel igehirdetését tekinti, nemcsak a szóbeli, hanem a próféta által írásba foglalt formájában is. A szerkesztőtevékenység elsődlegesen a próféta hagyatékának rendezésében, feldolgozásában nyilvánul meg, s ennek eredményeként – formában és tanításban mindig megőrizve a próféta szellemét – jött létre a könyv, a többi prófétai könyv mintájára. Ezekiel tanításának fontos része a bevezető látomás, amelyben a próféta Jahve dicsőségének megjelenésével találkozik (1,1-28a). Izrael hagyománya szerint Jeruzsálem Isten városa (Zsolt 48,2; 76,3), s Izrael Istene a Sionon lakik (Iz 8,18). Ezzel szemben Ezekielnek távol Jeruzsálemtől, Babilonban jelenik meg Jahve dicsősége a tisztátalan földön (4,13; 11,16), a pogány nemezetek fogságában élő izraeliták között. Ezekiel felismeri, hogy Jahve jelenléte nem kapcsolódik meghatározott földhöz vagy helységhez, számára nem léteznek térbeli korlátok: a hívő bárhol megtapasztalhatja Istenét, ahol éppen él. Ezért a száműzöttek nincsenek magukra hagyatva, hiszen Jahve közöttük van: „Ezt mondja az Úr, az Isten: Igen, elküldtem őket messzire, a népek közé, szétszórtam őket idegen országokba, s rövid időre én lettem számukra a szentély azon a földön, ahová mentek” (11,16). Ezekiel tapasztalata Izrael fogság utáni új közösségének megalakulásához vezetett. Reményt és biztonságot öntött honfitársaiba, hogy az idegen földön is, a nemzeti intézmények pusztulása ellenére, templom és kultusz nélkül is Jahve színe előtt élnek, ha teljes odaadással keresik. A Jeruzsálem végső katasztrófáját megelőző esztendőkben Ezekiel prédikációjában egyértelműen előtérben áll az ítélet hirdetése, amelynek drámaiságát fokozza képeinek kifejezőereje, látomásai és jelképes cselekedetei. A számonkérés és ítélet témáját azonban teológiailag új gondolattal, a személyes felelősség témájával bővíti: Isten az egyént csak személyes cselekedeteiért vonja felelősségre. Már az Ezekielt megelőző próféták is a múlt felé fordultak és keresték azt a történeti fordulópontot, amikor elkezdődött Izrael jelenig tartó hűtlenségének folyamata (Ozeás, Jeremiás). Ezekiel hosszabb történeti visszatekintések formájában kimutatja, hogy Izrael már Egyiptomban a bálványisteneknek hódolt, tehát nemcsak a későbbi időtől, hanem kezdettől fogva bűnös volt, s Jahve fenyegetései és intései ellenére hűtlen maradt egészen a próféta koráig (20,1-32). Ezt a kezdetekig visszavezethető hűtlenséget hasonlatokban is bemutatja, felhasználva elsősorban a házasság szimbolikáját, Jahve és Izrael kapcsolatának Ozeás óta ismert kifejezésmódját. Izrael hűtlenségét paráznaságnak nevezi, és megjelöli a paráznaság mibenlétét is: a bálványistenek tisztelete és a szombat megszegése (16; 20; 23. f.). A próféta konkrétan megnevezi saját korának bűneit is. A legelső és legnagyobb bűnüknek tekinti az „utálatos dolgokat”, azokat a cselekedeteket és kultikus formákat, amelyek a bálványistenek tiszteleté hez tartoznak (6,6.11.13). Ezekiel bemutatja kora társadalmának erkölcsi és szociális visszaéléseit is, amelyeket gyakran vérontásnak, erőszakosságnak és gyalázatosságnak nevez (7,23köv.; 22,2köv.). Ezekiel a bűn mélyebb indítékát az ember természetében keresi. S bár nem mondja ki olyan nyíltan az ember képtelenségét a bűn elhagyására és a megtérésre, mint Jeremiás, aki a bűnt egészen az emberi lét gyökeréig nyúló hibás magatartásra vezeti vissza (17,9 stb.) – sőt, felcsillan nála az eredeti bűntelenség gondolata is (28,12-15) –, mégis sejteni engedi a hűtlenségre és bűnre való hajlandóság szoros kapcsolatát az ember természetével. Ezekiel nemcsak felhívta a figyelmet népe bűneire, hanem egyidejűleg Isten súlyos ítéletét is hirdette. Az ítélet a történelem eseményeihez tartozik, és eszközei is a történeti erők lesznek, vagyis a büntetés nem a távoli végidőben történik (7,1-4; 12,26-28; 21,30köv.), hanem rövidesen, kegyetlen háborúval Babilon hajtja végre Isten eszközeként (21,16.23-28) a vétkeseken. Jahve ugyanis a történelem ura, s így van hatalma arra, hogy Nebukadnezárt mint szolgáját küldje a népek büntetésére (26,3-5.7; 28,17-20). Ezekiel meggyőződéssel hirdette, hogy egész Izraelt eléri Jahve jogos büntető ítélete, de a felelősségre vonás – függetlenül a nép bűnösségétől – kinek-kinek személyes cselekedetei alapján történik. Tanítása az egyéni felelősségről és számonkérésről jelentős lépés a prófétai igehirdetésben; és a következő szakaszokban találjuk: 3,17-21; 18; és 33,1-20. A személyes felelősség kérdése már a próféta meghívásában hangot kap. Jahve Izrael „őrállójává” teszi Ezekielt, és feladata lesz, hogy az egyes embert, a „bűnöst” figyelmeztesse és térítse el bűnös útjáról (3,17-21; 33,1-20). A bűnös felelőssége lesz, hogy befogadjae Isten igéjét, és megtére vagy sem. Az ember személyesen dönt üdvösségéről vagy romlásáról, amely magatartásától függően következik be, aszerint hogy a törvényes igazságnak megfelelően jár el, vagy annak ellenkezőjét teszi, gonoszságot művel (33,12-20). Isten ugyanis mindenkit saját cselkedetei alapján mérlegel és ítél meg: „Mert ha az igaz eltávolodik az igazságtól és gonosz tetteket visz végbe, akkor elpusztul. Ám ha a gonosz elhagyja a gonoszságát, és a törvény meg az igazság szerint jár el, emiatt életben marad… mindenki fölött a maga útjai szerint ítélkezem, Izrael háza” (33,18-20). Az ember önálló, és saját magáért felel, mások bűne nem teheti őt vétkessé, s ugyanakkor személyes felelőssége alól sem mentesítheti senki. Ezekiel a 18. fejezetben hosszú tanítást ad a személyes felelősségről, és kijelenti, hogy Jahve senkit sem ítél el a közösség vagy a testület bűne miatt, hanem csak saját igaz volta vagy bűnei alapján. Mindenki önmaga tetteiért szenved, s nem másokért, és ugyanígy, az embert csak saját cselekedetei menthetik meg az ítélettől, nem pedig a másoké (18,1-10). A próféta így foglalja össze okfejtését: „aki vétkezett, az hal meg, a fiú nem viseli az apa vétkét, az igaznak igazsága, a bűnösnek meg a bűne számít” (18,20). Ezekiel minden embernek indítást ad a megtérésre, amellyel egyidejűleg kilátásba helyezi Isten bocsánatát és az üdvösség reményét is, mert Isten nem büntetni, hanem üdvözíteni akar (18,30.33). Ezekiel prófétai küldetéséhez tartozik a vigasztalás és remény, az eljövendő üdvösség ígérete is, amelyet könyvének harmadik egységében, mindenekelőtt a 33., 36-48. fejezetekben találunk. Ezekiel az üdvösséges jövő ígéretével Jeruzsálem 586. évi elfoglalása után kétségbeesett és reményvesztett honfitársait vigasztalta. A reménytelenséggel szembenézve hirdeti meg Izrael jövőbeli helyreállítását, amely népe történetében egyben az új üdvrend kezdete is. Ezekiel elismeri Izrael elveszettnek látszó helyzetét, de vallja, hogy Isten teremtő ereje képes ebben az állapotban is fordulatot hozni. Különösen az életre keltett csontmező látomásában (37,1-14) érzékelteti Isten hatalmát, amelyben Izrael helyreállítását, a halálból az életre támasztást mutatja be. Az életrekeltés nem pusztán történeti esemény lesz, hanem valóságos újjáteremtés, az üdvösség rendjéhez tartozó új kezdet, amely magában foglalja a visszatelepülést Palesztina földjére, és Izrael közösségének helyreállítását, de Jahve lelkének embert megújító ajándékát is. Az újjáteremtés ingyenes isteni adomány lesz, kizárólag Jahve üdvözítő szándékából fakad, mert ő hű marad egykor Izrael előtt esküvel megerősített szavához és szentségéhez (21,42; vö. 5-6. v.). Isten átalakítja az ember benső világát, új szívet és új lelket ad neki, ehhez járul még Jahve lelkének adománya, s mindez képessé teszi az embert, hogy Isten akarata szerint éljen (36,26; vö. 11,19). A megújított emberekből Isten új közösséget teremt. Izrael ismét közel kerül Istenéhez. Isten közösségében fognak élni, aki jó pásztorként összegyűjti szétszórt népét, és körében lakván, a pásztor nyája iránti szeretetével gondoskodik róla (34,11-16). Isten és népe talákozását az új templom látomásában, a kultuszban mutatja be Ezekiel (40-48. f.). Amint egykor Jahve eltávolodott népétől, és ezt a próféta Jahve dicsőségének a szentélyből való távozásából ismerte fel (11,22köv.), úgy nyilvánvaló a próféta előtt, hogy most visszatér dicsősége az új templomba (43,1-9), hogy mindörökké ott maradjon és népe között lakjon. Jahve üdvözítő jelenléte teljesen átalakítja a közösség életét. A megújulás első és legfontosabb következménye a bűn és a kultikus tisztátalanság megszűnése (43,6-9; 44,4-31; 45,9-17). A hívő a béke és áldás, az igazság és jog világában fog élni (34,15köv. 25-30; 47,1-12). Visszaáll Izrael eredeti egysége, a két királyság, Júda és Izrael ismét egy ország lesz (37,15köv.). Jahve a béke örök szövetségét köti meg az új közösséggel, amelyen az új Dávid fog uralkodni mindörökre (37,24), és megtestesíti az ideális uralkodót: „Egyetlen pásztort rendelek föléjük, aki majd legelteti őket, szolgámat, Dávidot. Ő legelteti őket, és ő lesz a pásztoruk. Én, az Úr leszek az Istenük, és szolgám, Dávid lesz a fejedelmük” (34,23-24). Uralma szoros összefüggésben áll Jahve uralmával, és az isteni akarat végrehajtója lesz (37,24).