Szent István Társulati Biblia

Dániel könyve

BEVEZETÉS DÁNIEL KÖNYVÉHEZ A héber nyelvű Bibliában Dániel könyve a szent könyvek harmadik csoportjában, az Írásokban, Eszter és EzdrásNehemiás könyve között található. A Szeptuagintában, és azt követve a Vulgatában, a próféták írásaihoz sorolták Ezekiel könyve után.A Szeptuaginta olyan részeket is tartalmaz, amelyek hiányoznak a héber kánonból. Ezek a következők: Azarja imája (3,26-45), egy rövid átvezetés (3,4650), a három ifjú éneke (3,51-90). A Szeptuagintában Dániel könyve elé helyezték még Zsuzsanna történetét, a végéhez pedig Bél és a kígyó történetét csatolták. A Szent István Társulat bibliakiadása Dániel könyvének a próféták írásai közé sorolásában Szeptuagintát, a Zsuzsanna történetének (13), a Bél és a kígyó történetének (14) elhelyezésében pedig a Vulgatát követi. Dániel könyvének keletkezési idejéről vagy körülményeiről és szerzőjéről a mű szövegéből nem kapunk közvetlen felvilágosítást. A zsidó, és ezt követve a keresztény hagyomány egészen a 19. századig főszereplőjét tekintette a könyv szerzőjének. Dánielt Jojakim király uralkodásának 3. esztendejében (Kr. e. 606) Nebukadnezár Babilonba fogságba vitette, és a királyi udvarban élt Nebukadnezár, Baltazár, Dárius és Kürosz (Cirusz) uralkodása idején. Dánielről és három társáról megemlékezik még a Makkabeusok 1. könyve (1Mak 2,59-60). Ezekiel 14,14.20 felsorolja három istenfélő ember, Noé, Dániel és Jób nevét, a 28,3 pedig megemlíti Dánielt bölcsessége miatt. Számos jel mutat azonban arra, hogy a könyv jelen formájában nem a babiloni fogság idején, hanem jóval később, a Kr. e. 2. században, a makkabeusi korban keletkezett, és így szerzője nem lehetett a főszereplő Dániel. Az elbeszélések a babiloni birodalom fénykorában, majd ezt követően a méd – perzsa uralom időszakában játszódnak. Meglepő azonban, hogy a könyv történeti adatai mennyire pontatlanok és hiányosak erről a korról. Az első komoly nehézséget Dániel és társai fogságba vitelének időpontja jelenti. Ellentmond a bibliai hagyományból ismert történeti háttérnek (2Kir 24), hogy Nebukadnezár Kr. e. 606-ban, Jojakim király harmadik esztendejében, ostrom alá vette, majd kifosztotta Jeruzsálemet, és Júdából foglyokat deportált Babilonba (1,1köv.). Az igazi problémát azonban az uralkodók és a birodalmak sorrendjének adatai jelentik, amelyek nem felelnek meg történelmi ismereteinknek. A könyv állításával ellentétben Baltazár nem Nebukadnezár (5,2), hanem Nabonid, az utolsó babiloni uralkodó (555-539) fia volt. Nem volt Babilon királya sem (7,1; 8,1), csupán Babilon kormányzója. Történetileg szintén lehetetlen Babilon bukása és a perzsa uralom között egy méd birodalom feltételezése. A Dániel könyvében szereplő méd Dárius (6,1), aki Xerxész fia (9,1) és Kürosz előtt uralkodott (6,29), nem létezett. A valóságos történeti sorrend fordított: Dárius ugyanis perzsa király (522-486), aki csak Kürosz (558-530) után, Xerxész (485-465) pedig Dárius után uralkodott. Ezzel szemben a könyv adatai a hellenista kor viszonyainak alapos tájékozottságáról tanúskodnak. A látomásokból részletesebben is feltárul az a történeti helyzet, amelyben a mű keletkezett. Neveket ugyan nem említ, de a körülmények leírásából azonosítani lehet a szereplőket és az eseményeket. A perzsa uralkodókkal kezdi, megemlítve a görögök elleni háborúkat, majd rátér Nagy Sándor hadjárataira, ezt követően pedig a Szeleukidák és a Ptolemaioszok egymás közötti háborúskodásaira. Részletesebben kitér IV. Antiochosz Epifanész (175-164) uralkodásának eseményeire (11,21-39), amelyeket jól ismer. A látnok azonban nem ismeri a templom újrafelszentelését (Kr. e. 164), sem IV. Antiochosz Epifanész halálát. Dániel könyvének késői keletkezését megerősíti nyelvezete is, amely nemcsak perzsa, hanem görög kifejezéseket is tartalmaz, továbbá tanítása az angyalokról, (7-12), a feltámadásról (12,2köv.), túlvilági számonkérésről és visszafizetésről. Késői keletkezéséből magyarázható az is, hogy a kánonban nem került a Próféták közé, hanem az Írásokhoz számították, és Sirák fia könyve sem említi Dánielt az atyák dicséretében, csak a Szeptuagintában található a prófétai könyvek között, Ezekiel után. A történelmi adatok szabad feldolgozását könyv műfaja és tanító célja magyarázza. Dániel könyve 1-6. fejezetében korábbi eredetű elbeszélések találhatók, műfajuk a haggada. Épületes történetekből álló összefüggés, amelynek célja, hogy vallási és erkölcsi tanítást adjon olvasóinak. Cselekményét, a hősök viselkedését a szerző a kor vallási és erkölcsi igényei szerint úgy alakítja, hogy a hívő következtetéseket vonjon le saját magatartására vonatkozóan. Dániel és társai hasonló próbatételeket szenvedtek, akárcsak a makkabeusi korban élő zsidók, de helytálltak, és Isten segítségével győztesen kerültek ki belőlük. Maguk a pogányok is kénytelenek voltak elismerni az őket segítő igaz Isten nagyságát. Hasonló állhatatos ságot kell tanúsítani a IV. Antiochosz Epifanész idején élő késői utódoknak is. Az apokaliptikus látomásokból álló 7-12. fejezetek az egymást követő világbirodalmak váltakozásában a világtörténelem menetét mutatják be, amelyben Isten terve valósul meg. A végidő közel van, Isten a gonoszság látszólagos hatalma ellenére rövidesen megvalósítja uralmát. Dániel és társai helytállása ezáltal nyer igazolást biztatásul a szenvedő zsidóknak. Az ismert adatokból arra lehet következtetni, hogy Dániel könyve jelenlegi kánoni formája abban az időszakban keletkezett, mikor IV. Antiochosz Epifanész a palesztinai zsidóságot erőszakos eszközökkel hellenizálni akarta, közelebbről a templom megszentségtelenítése és újrafelszentelése, a Kr. e. 167 és 164 közti időszakban. A mű számos eleme azonban azt igazolja, hogy nem teljesen egységes alkotás, és a kánoni formának hosszabb irodalmi előtörténete van. Ennek legszembetűnőbb jele az az adottság, hogy szövegét három nyelven írták: héberül (1,1-2,4a; 8,1-12,3), arámul (2,4b – 7,28) és görögül (3,24-50.51-90; 13,1-14,42). A jelenségre eddig nincs kielégítő magyarázat, és a könyv keletkezéstörténete sem megoldott kérdés. Dániel könyve szerkezetileg két részre osztható, az 1-6. és 7-12. fejezetekre. Az első rész harmadik személyben a babiloni fogságba hurcolt Dánielnek és három társának történetét beszéli el, a második részben első személyben maga Dániel mondja el négy látomását, amelyeknek jelentését egy angyal magyarázza el neki. Az elbeszélésbe illeszkednek Azarja imája (3,26-45), a rövid átvezetés (3,46-50), és a három ifjú éneke (3,51-90); míg Zsuzsanna története, valamint Bél és a kígyó története a 13-14. fejezetekben, a látomásokat tartalmazó rész után található. I. rész: 11-6: Elbeszélések Dánielről és három társáról 1. Dániel és három társa Nebukadnezár udvarában 2. Nebukadnezár álma a szoborról 3. Dániel és három társa a tüzes kemencében 4. Nebukadnezár őrültsége 5. Baltazár lakomája 6. Dániel az oroszlánok vermében 7. Első látomás: négy vadállat II. rész: 7-12: Dániel látomása 8. Második látomás: a kos és kecskebak küzdelme 9. Harmadik látomás: a hetven hét 10-12. Negyedik látomás: a harag napja és a végső nap Dániel könyve az egyetemes történelem teológiai értelmezését nyújtja Isten terve alapján, amely az emberiség sorsát meghatározza és eleve elrendelt cél felé irányítja. A szerző a fogság idejétől kiindulva felhasználja az ókori Kelet történeti tapasztalatait, és a jelképesen ábrázolt nagybirodalmak egymásutániságában (2; 7) bemutatja a látomásokban felismert titkos isteni terv megvalósulását. A történelmet pesszimizmussal szemléli, és megállapítja benne a bűn fokozatos növekedését, amely tetőpontja felé halad: az egymást követő birodalmak gonoszságban túlszárnyalják a megelőzőt. A gonoszság erői egyre jobban elhatalmasodnak, és végkifejletükben Isten népét megsemmisítéssel fenyegetik. Ez lesz a történelem fordulatot jelentő nagy pillanata, amikor maga Isten avatkozik be az eseményekbe és igazságot szolgáltat. Dániel könyve a történelmet mint Istennek és a gonoszság erőinek küzdelmét mutatja be. Az utóbbiakat a pogány nagybirodalmak jelenítik meg (vö. 10,13; 10,24-11,1), míg Isten és a gonoszság ellentétét a pogányoktól sanyargatott Izrael sorsa aktualizálja. Az ellentét IV. Antiochosz Epifanész erőszakos uralmával végkifejletéhez érkezett, ezért Isten ítélete rövidesen bekövetkezik. A világméretű ítélet hátterében azonban kirajzolódik az üdvösséges jövő képe. Az ítélet ugyanis az a határpont, amelyen túl a beteljesedés következik, mert utána megvalósul Isten országa (3,33; 4,31). Ez az uralom kiterjed minden nemzetre (7,14), örökkévaló lesz és a szentek országa (7,14.27). Az eljövendő isteni uralom letéteményese Izrael lesz. A 7. fejezetben az Emberfia királyi beiktatásában, a fölséges szentjeinek népe (Izrael) kapja meg a királyságot, az örökkévaló országot az egész ég alatt (7,13-14.27). Az Isten országában való részesedésnek feltételei vannak, vagyis Izrael népének tagjai is próbatételen esnek át. Dániel könyve nem hagy kétséget: sokan lesznek, akik nem bizonyulnak hűségesnek (11,32, köv.; 12,10). Azok fognak csak megmenekülni, akiket beírtak az élet könyvébe (12,1). Az eljövendő világ nem a földi történelem része, hanem az átalakult egyetemes valóság képét ölti (12,1-4). Az égi valóság jelenik meg ebben a világban, s hozzátartozik, hogy a holtak közül sokan életre kelnek, méltó jutalomban vagy büntetésben részesülve (12,2-3). Dániel könyve a világtörténelmet értelmezi, de célja nem a végidő kiszámítása, hanem a jelenben szorongatott hívők vigasztalása. Amikor a múlt és jelen eseményeiben felfedi Isten tervét, akkor reményt és bizalmat akar önteni a hívőkbe, hogy Isten a jövőt is szilárdan a kezében tartja. Többel biztat annál, mint hogy Isten megmentheti életüket evilágban a veszélytől, ahogyan Dánielt és társait a tűztől (3,28) vagy az oroszlánok verméből (6,23). Isten jövő feletti hatalma nemcsak a történelem erőin, hanem a halál hatalmán is diadalmaskodik, s életre hívja az áldozatul esett hívőt (12,2-3). Ezzel Dániel könyve elsőként tanítja az egyén feltámadását az Ószövetségben.