Káldi-Neovulgáta

Tóbiás könyve

A zsidóságban sajátos formái alakultak ki annak, hogy hogyan adják tovább a tanítást és a bölcsesség igéit, a tanítók miként közöljék tanításukat az emberekkel, és a hívő nép mit és hogyan higgyen. A tanítók és a bölcsek gyakran példázatokkal tanítanak. Ezekben a tanító elbeszélésekben olyan élethelyzeteket ábrázolnak, amelyek alkalmasak arra, hogy bemutassák: mit jelent a hit mellett való döntés, a zsidó életforma, az Isten iránti elkötelezettség és milyen követelményeket támaszt az emberrel szemben. Tóbiás könyve ilyen tanító elbeszélés. Egy istenfélő ember történetét mondja el, akit az asszírok az északi országrész elfoglalása (Kr. e. 722) után családostól elhurcoltak. Családja ettől kezdve a szórványban, más vallású népek között él. Gyakran kerül olyan helyzetbe, amikor döntenie kell, hogy hű maradjon-e atyái hitéhez, saját népe szokásaihoz, vagy alkalmazkodjék új környezetéhez és annak szokásaihoz. Isten nem könnyíti meg Tóbiás számára ezeket a döntéseket. Ellenkezőleg! Tóbiást csapás sújtja, mégis hű marad, ezért a hűsége meggyőző, a hite valódi. A történet végén éppen ezért a hűségért tapasztalhatja meg sorsának alakulásában, hogy Isten is hűséges. Ezt a múltban játszódó tanító történetet a későbbi idők zsidó szórványközösségei őrzik és beszélik el egymásnak. A példázat tanítása világos, kifejezetten az ő helyzetükre vonatkozik. Hasonló körülmények közt élnek, nekik is gyakran kell ugyanilyen döntéseket hozniuk személyes felelősséggel, gyakran kell hasonló próbákat kiállniuk. Tóbiás könyve valószínűleg a Kr. e. 2. században keletkezett Palesztinában. Görög nyelven maradt az utókorra, s ezért azok közé a könyvek közé tartozik, amelyeket a zsidók – valamint a reformáció egyházai – nem vettek be a szent könyvek kánonjába. De azok között a kéziratok között, amelyeket 1947-ben a Holt-tenger mellett, Kumránban felfedeztek, Tóbiás könyvéből is találtak héberül és arámul írt töredékeket.