Káldi-Neovulgáta

János jelenései

János, egy harmadik generációbeli próféta, akit a világias Kis-Ázsia egyházában karizmatikus tekintélyként ismertek és tiszteltek, keresztény próféciát ír a végső időkről. A Kr. u. I. század utolsó éveiben azt mondja el az egyházközségeknek, hogy hogyan értelmezzék jelenlegi helyzetüket és hogyan álljanak helyt. János látja a közösségek külső és belső fenyegetettségét. A hit ellankad, hamis tanítók lépnek fel a közösségekben. De valódi a külső veszély is: a római császárok – eltérő következetességgel – el akarják fogadtatni a császárkultuszt, hogy azzal ideológiai egységbe foglalják a birodalomban létező vallások sokaságát. (A zsidóság a saját részére megtalálta a kompromisszumot : a zsinagógákban az istentiszteletek rendjébe beiktattak egy kérő imádságot a császárért.) Ettől a perctől előre látható az összeütközés a császárság (ill. az állam) és a keresztények között, mivel a kereszténység önálló, a zsinagógától elvált csoportként lép fel. János a már megtapasztalt és a még hátralévő üldöztetésben a hit legnagyobb és legutolsó fenyegetését látja. Ezért keresztény hittestvéreinek kulcsot szeretne adni a jelen megértéséhez. Ezt a jelent nem az üdvtörténeti múlt irányából közelíti meg és magyarázza, hanem a felől a végleges jövő felől, amelyet Isten fog megvalósítani. Ez a jövő ad alapot és értelmet a hit vértanúságig menő megvallásának. Első segítség az lehet, ha azokat a hittételeket gondoljuk végig, amelyeket az apokaliptikus szerzők indokolnak és szemléltetnek: Isten a teremtett mindenség Ura, egy olyan teremtésé, amelyben (az Ő engedélyével) istenellenes erők is működnek; létezik „jó” és „gonosz”, „fény” és „sötétség” (dualizmus). A teremtett világ a saját erejéből képtelen befejezni a benne támadt harcot, beteljesíteni a történelmet. Isten – miként a teremtés hajnalán – még egyszer bele fog nyúlni a világba, megsemmisíti az istenellenes erőket, felállítja egyeduralmát Izrael, (a megújított teremtés) fölött. Ennek a várakozásnak a keretébe illeszkednek a kijelentések az ember végső sorsáról, akit ugyancsak érintenek a végidők szorongattatásai. János próféta felhasználja mindezeket a hagyományokat, amelyek a szavak és képek tekintetében az Ószövetségre (főként a Prófétákra) támaszkodnak. Játszik a szövegekkel, jelentéseket kölcsönöz nekik, utal rájuk, s ezáltal megteremt egy új, keresztény apokalipszist. A kiindulópont Jánosnál egészen más, mint az Ószövetség apokaliptikus alkotásaiban. János a jelenből kiindulva ír, amelyben – Krisztus feltámadásával és megdicsőülésével – már elkezdődött a végső idő; az égiek győzelmi éneket zenghetnek, mert „a mennyben” már megtörtént a döntés. Ennek az időn kívüli és idő feletti döntésnek hatása van az időre is; erről beszél az a történet, és ezt mutatják azok a feltáró látomások, amelyekben a próféta részesül a megdicsőült Krisztustól. A látnok nem folyamatosan mondja el a végső történéseket. A látomások (három hétrészes sorozatban) egymásra torlódnak; részleteket tárnak elénk, tükrözve azt a kísérletet, hogy az idő felettit és időn kívülit időn belüli módon ábrázolják, s emellett magukba olvasszák és keresztény módon értelmezzék azokat az elemeket, amelyeket az apokaliptikus mozgalom hite hozzákapcsol ezekhez az eseményekhez. A Jelenések könyvét, a Szentírás utolsó és a „legbiblikusabb” írását nem köthetjük történelmi vagy politikai konkrétumokhoz, és nem értelmezhetjük ezek szerint, sőt ez az írás végeredményben kivonja magát a pusztán racionális megközelítés (megértés) alól. Hívő ember írta hívek számára, hogy megerősítse azoknak a hitét, akik a végidő előtt állnak.