Káldi-Neovulgáta
Náhum könyve
Izajás kb. Kr. e. 739-701 között élt Jeruzsálemben, abban az időben, amikor Júda királyai kénytelenek voltak az asszír birodalomnak meghódolni. 733-tól kezdve Júda az asszírok hűbéres állama. A következő fél évszázadból egyetlen prófétáról sincs tudomásunk. Később azonban, Kr. e. 650 és 600 között négy olyan személyiség jelenik meg, akik – részben egyidejűleg – Isten szavát közvetítve szólalnak meg az adott történelmi helyzetben. Könyveiket a Bibliában olvashatjuk: Náhum és Habakuk az üdvösség prófétái (azaz csak az idegen népek számára hirdetik meg Isten büntető ítéletét), Szofoniás és az ifjú Jeremiás viszont az ítélet prófétái. Mind a négyen ugyanabban a városban, ugyanazon eseményeknek tanúi (ld. Jeremiás könyvéhez írt bevezetőnket), mégis mindegyikük egyéni hangon szól, az egyedül őrá bízott isteni szót hirdeti. Bár egy korban éltek, négyük közül egyik sem említi könyvében valamelyik másikat. Náhum (miként Habakuk is) a külső ellenség, az asszír nagyhatalom ellen fordul. Szavaiból kitűnik, hogyan vélekedtek az asszír uralomról a hűbéres államokban, a leigázott népek körében. Náhum akkor hirdeti meg Ninivének, Asszíria fővárosának a pusztulását (Kr. e. 612-ben foglalták el), amikor az asszír birodalom ereje gyöngülni kezd. A próféta győzelmi dalt zeng a város elestéről – s ez az ének egyben Isten dicsérete, aki hatalmasabb a legerősebb világhatalomnál is. A próféta szavai hamarosan beteljesültek. Jeruzsálem lakói néhány évtizeden át – nemzeti-vallási kiválasztottságuk csalóka biztonságában – azt hihették, hogy megmenekültek. De rajtuk is beteljesedik majd az a fenyegető üzenet, amelyet Szofoniás és Jeremiás hirdet kitartóan.