Káldi-Neovulgáta
Evangélium Lukács szerint
Az evangélisták közül egyedül Lukács számol be – előszavában – könyvének létrejöttéről és céljáról. Ő maga, aki harmadik generációból való pogánykeresztény, gyűjti a Jézusra vonatkozó hagyományokat (Kr. u. 80 és 90 között, Kis-Ázsiában vagy Görögországban). Nemcsak az elfeledéstől és a torzításoktól akarja megvédeni őket, hanem rendezett, összefüggő beszámolót készít, amely bizonyítja, hogy ezek a hagyományok megbízható alapot nyújtanak mindazoknak a hite számára, akikkel a misszió gyarapítja a keresztény közösséget. Lukács a forrásait illetően Mátéhoz hasonló helyzetben van; mindketten ismerik a Márk-evangéliumot, mindketten ismerik és használják a Beszédgyűjteményt (ld. a négy evangélium elé írt bevezetőnket) és mindketten ismernek – egymásétól eltérő – külön hagyományokat. De már futólagos összehasonlításuk is mutatja, hogy a két evangélista eltérő módon értékeli és használja nyersanyagát: Máté szinte az egész Márk-evangéliumot átveszi, Lukács viszont a felét elhagyja; Lukács evangéliumának egyharmada saját hagyományanyag, amely azáltal, hogy Lukács a könyvébe bevette, hivatalos jézusi hagyománnyá lett. Lukács könyve könnyebben megnyílik előttünk, ha magunk elé állítjuk azokat az alapvető felfogásbeli jellegzetességeket, amelyek jól felismerhetők az evangélista írásaiból (a szerző tovább folytatja evangéliumát az Apostolok cselekedeteiben; ld. az ApCsel elé írt bevezetőnket). Lukács Jézus életét és működését az isteni történelemnek – amelyet világ- és hittörténelemként élünk meg – egy fejezeteként fogja fel: Jézus megkeresztelkedéséig Isten Lelke a próféták által működött, sorukban Keresztelő Szent János az utolsó. A Jordánban való keresztségtől a mennybemenetelig Jézus Krisztus által működik a Lélek; pünkösd óta a keresztények által a Lélek a világban él. Lukács tehát eleve számol az Egyház korszakával: csak ebben a tágabb keretben képes Jézust megérteni és róla tanúságot tenni. Lukács szerint ez a cél határozza meg a keresztények életét a világban, és csakis Jézus lehet ennek az életnek a mércéje. A kereszténynek Jézustól kell megtanulnia (s ezt Lukács igen fontosnak tartja), hogyan foglaljon állást a szegények és gazdagok szociális kérdésében; Jézussal és Jézus által tudja az életét mint az őmellette való kitartást, és célját, mint a Megdicsőülttel való közösséget értelmezni (ld. 22,28-30). Lukács a világtörténelmet nem tekinti a világ fokozódó ellenszegülése, az Antikrisztus hatalma történetének, amelyben a keresztények csak imádkozni tudnak, hogy: „Jöjj el, Uram Jézus!” (Jel 22,20). Szerinte a világ az Egyház missziós területét és missziós küldetését jelenti. Műve nem véletlenül végződik ezzel a mondattal: „Hirdette az Isten országát, bátran és akadálytalanul tanított Urunkról, Jézus Krisztusról” (ApCsel 28,31).