Káldi-Neovulgáta

Jeremiás siralmai

Siralmak könyve – Jeruzsálem, a szent város elesett, a Templomot kirabolták és elpusztították, lakosainak nagy részét elhurcolták. Az otthonmaradottak a hódító birodalom uralma alatt élnek; romokban látják a Szentélyt, és összeomlott magabiztos kiválasztottság-tudatuk is. Ebben az időben (Kr. e. 586 után) énekek keletkeznek, amelyekben az istenfélők elpanaszolják az Úrnak bajaikat; próbálják megérteni a zord jelent. Nyomorúságos sorsukat saját bűneik következményeként fogják fel, és így tárják Isten elé, hogy könyörüljön rajtuk. Az énekeket gyászünnepeken énekelték a liturgiában. A Biblia öt ilyen gyászéneket őrzött meg. A görög és a latin szentírásfordítás Jeremiás nevéhez köti és a kánonban az ő könyve után sorolja be őket. A későbbi zsidó liturgiában is meghatározott helye van a Siralmaknak. Az „öt tekercs” közé tartoznak (ld. a Rút könyvéhez írt bevezetőnket), és évente felolvassák őket azon a napon, amikor megemlékeznek a (második) Templom Titusz által történt elpusztításáról (Kr. u. 70). Az Egyház a nagyheti liturgiában énekli a Siralmakat. A Siralmak – úgy, mint a zsoltárok is – költemények. Szövegét felváltva éneklik egyének és csoportok, előénekesek és a közösség. Az énekek kifejezésre juttatják, hogy az emberi bajok saját bűneink megérdemelt következményei: ezt szépítés nélkül kimondják. Kifejezik azt a meggyőződést, hogy a bajokkal maga Isten sújt bennünket. Ha azonban a megpróbáltatást Isten küldi ránk, akkor az nem lehet végleges. Az ember mindig, minden bajával, bizakodva fordulhat ahhoz, aki nem a kárhozatot, hanem az üdvösséget, nem a halált, hanem az életet akarja.