Káldi-Neovulgáta
Józsue könyve
A szentírási könyvek sorában Józsue könyvének híd-szerepe van. Bemutatja Izrael pusztai vándorlásának végét, a Jordántól nyugatra fekvő országba való bevonulást és az ország felosztását a törzsek között. Ezért ezt a könyvet Mózes öt könyve mellé helyezve „Hat-könyv”-ről (görögül Hexateuchosz) is beszélhetünk. A zsidó hagyomány szerint Józsue könyvével kezdődnek az ún. „Korábbi próféták” (Józsue könyvétől a Királyok 2. könyvéig). Keresztény hagyomány szerint Józsue könyvével, azaz a „Deuteronomisztikus történeti mű” második kötetével kezdődnek a „történeti könyvek” az Ószövetségben (Isten népe történetének könyvei; Józsue könyvétől a Makkabeusok 2. könyvéig). A feltételezések szerint kb. Kr. e. 1230-tól a pusztából Palesztinába húzódtak be és ott letelepedtek azok a népcsoportok, amelyek később Izrael népévé forrtak össze. Az országban olyan velük rokon nagycsaládokat és nemzetségeket is találtak, amelyek korábban nem vándoroltak ki Egyiptomba. A bevándorlók fáradságos harcok árán szereztek maguknak területet; a kánaáni városállamokat csak Dávid idejében (Kr. e. 1000-961) sikerült végleg meghódítani. A honfoglalásnak és néppé válásnak ebből a hosszú folyamatából Józsue könyve csak keveset érzékeltet. A könyvet a fogság idején, vagy közvetlenül előtte írták, amikor Izraelben – belülről és kívülről szorongatva – önvizsgálatot tartottak, és újból rátaláltak saját hitükre (vö. Jozija király [Kr. e. 641-609] reformja). A könyv akkor keletkezett, amikor az országra törő nagyhatalmak a nép létét fenyegették, amikor a katasztrófa már közel volt, talán már be is következett babiloni fogság (Kr. e. 586-538). Ekkor a régi hagyományokat – valószínűleg egy teológiai iskolában – összegyűjtötték, rendezték, újraértelmezték és leírták. Így keletkezett ez a hitvalló tanúságtétel – Isten tiszteletére és a fenyegetett hit megerősítésére –, amely Józsue könyvében ránk maradt. Egy „prédikáció” ez, amely példák sorával mutatja be, mire alapszik ennek a népnek az ő egysége és az országhoz való joga. A Jordánon való átkelést Izrael összes törzseinek közös vállalkozásaként írja le. Szerinte mindnyájan harcoltak az ország birtoklásáért a szent háborúban; mind részesei voltak a győzelmek sorozatának. Látták, hogy Isten az, aki győzedelmeskedett, nem a harcoló csapatok. Ehhez a nagyszerű vállalkozáshoz szükség volt egy mindenki által elfogadott, Isten tekintélyét megszemélyesítő vezetőre. A törzsek közti közvetítőként megismert férfit – aki a sokatmondó Józsue (azaz: Isten megment) nevet viseli –, a könyv úgy írja le, hogy minden az ő személye körül forog. Ő Mózes jogos utódja, ő a felelős Isten akaratának megvalósításáért, az ország felosztásával ő ad osztályrészt minden családnak Isten ígéretéből. A könyv első része (1-12. fejezetek) a Benjamin törzs szállásterületének meghódítását írja le. Az elbeszélés alapját azok a hagyományok képezik, amelyek a Gilgálban lévő törzsi szentélyhez kapcsolódnak, s amelyeket ott őriztek és adtak tovább. A második rész (13-22. fejezetek) tudósít az ország törzsek közti felosztásáról. A törzsi területeket helységnevek jelzik. A könyv felsorolja a menedékvárosokat és a leviták városait; de megnevez olyan városokat és területeket is, amelyeket Izrael még nem tudott elfoglalni (s ez a tény az egységes hódítás ellen szól). A harmadik rész (a 23-24. fejezetek) egyrészt Józsue búcsúbeszédeit tartalmazza, másrészt őrzi annak emlékét, amikor a törzsek szichemi gyűlésén Izrael népe Jahve mellett döntött.