Káldi-Neovulgáta

Zsidókhoz írt levél

Aki hozzákezd ennek a „levélnek” az olvasásához, az már az első mondatnál észreveszi a többi újszövetségi levelektől való eltéréseket: hiányzik a megszólítás és a levél küldője; az írásnak a bibliai levelek közé való sorolását csupán a (később hozzáírt) befejezés (13,18-25) indokolja. A „Zsidókhoz írt levél” lényegében (szóbeli vagy írott) teológiai értekezés. Egy zsidókeresztény írástudó – aki később Pálnak volt tanítványa – a zsidó származású keresztényekhez szól (kb. Kr. u. 85-95-ben). Ez magyarázza a később föléírt címet: „A zsidókhoz”. A férfi, akinek szavait halljuk, a zsidó teológia és vallásosság szellemében gondolkodik és érvel. Az Ószövetséget a korabeli zsidó módszerek szerint értelmezi. Ezért a bizonyításait gyakran nehezen értjük meg. Alapjában véve azt akarja elmondani hallgatóinak és olvasóinak, hogy mit jelent a megdicsőült Úr az ő kereszténységük és a mi keresztényi létünk számára. Az ószövetségi tapasztalatokból és szokásokból indul ki: Izrael népe az Istennel való szövetség tudatában él. E szövetség közvetítője volt Mózes. Hisznek abban, és tapasztalatból tudják, hogy Isten jelen van népében és népével. A sátorban és később a templomban ünneplik az Urat, áldozatot mutatnak be neki. A papság, elsősorban a főpap szolgál neki, aki – a Krisztus előtti utolsó évszázadokban – egyre inkább Isten és a nép közti közvetítővé lett. A kiengesztelődés ünnepén évente ő mutatta be az áldozatot saját bűneiért és egy másik áldozatot az egész nép bűneiért, s ezzel ismét helyreállította a közösséget Isten és a nép között. Abban a korban, amikor Jeruzsálem városa és temploma romokban hever (Kr. u. 70-től), amikor nincs többé főpap, aki az áldozatot bemutathatná és az embereket Istennel kiengesztelhetné, csak a vágyakozás él Jeruzsálem iránt, közvetítés és kiengesztelődés iránt. A zsidókeresztényeknek is csak emlékeiben él a templom pompája, az áldozatbemutatás és a papság. A Zsidókhoz írt levél szerzője magáévá teszi a zsidó vallásosságnak ezeket a hagyományait és tapasztalatait. A földi istentiszteletből, a földi közvetítőktől és papságtól kiindulva – amint ezeket az Ószövetség bemutatja és a zsidó közösség megéli – megrajzolja a mennyei beteljesedést: Jézus Krisztus, a megdicsőült Úr az Új Szövetség közvetítője. Ő az örök főpap; önmagát adta értünk áldozatul, s a mennyben, Isten világában kiengesztelődést szerez azoknak, akik a földön élnek. A Zsidókhoz írt levél tehát Jézus halálát a zsidó engesztelő áldozat szellemében értelmezi: Ő önmagát áldozta fel, kiengesztelést szerzett mindenkinek, egyszer s mindenkorra. Isten új népe, az Egyház, amelyet Krisztus nyert meg magának, úton van Isten világa felé. Hinni azt jelenti: együtt haladni az úton lévők közösségével. Minden elmaradás, minden elcsüggedés bűn és visszaesés. Ezért küzdeni kell az elfáradás ellen, kölcsönösen erősítve egymást a reményben, nem tévesztve a célt szemünk elől. És ez a cél nem egy földi, hanem a mennyei város: részesedés Isten szombati nyugalmában.