Káldi-Neovulgáta

Az efezusiakhoz írt levél

Az Efezusiaknak írt levél (hasonlóan a Zsidókhoz írt levélhez, ld. a bevezetőjét) ünnepi szentbeszéd. Ezt „az Egyházról, mint Krisztus testéről” szóló kinyilatkoztató beszédet csak a bevezető és a befejező versek (1,1-2 és 6,21-24) próbálják levél formájába öltöztetni. Az irat nem meghatározott címzettekhez szól, bár a megszólítás az efezusiakat nevezi meg (vö. 1,1-2). A levélben hiába keresünk konkrét indítékot. Így talán a leghelyesebb, ha a (kisázsiai) pogánykeresztényekhez írt általános körlevélként fogjuk fel. A szerző ismeri és használja a liturgia stílusát, felvesz a szövegbe himnuszokat, liturgikus veretű felszólításokat és intelmeket, amelyek a megtérők és keresztelkedők katekéziséből származhatnak. A „levél” egyik különleges problémája a Kolosszeieknek írt levéllel való kapcsolata, amellyel mind a témája, mind a nyelvezete sok tekintetben közös. Lehetséges, hogy mindkét levél szerzője ugyanabból a hagyományból merít, csak eltérő módon önti azt formába, s így akkor a két levél között nincs közvetlen összefüggés. De az is elképzelhető, hogy az Efezusi levél szerzője – egy zsidókeresztény, aki később Pál tanítványa lett – ismeri a Kolosszei levelet, azt részben átveszi, részben szabadon átdolgozza (Kr. u. 90 körül). A megírás helyeként általában Efezust jelölik meg. Lásd a Filippiekhez írt levélhez írt bevezetőnket. A szerző teológiai programját és a „levél” hátterét egyrészt a Kolosszei levéllel való összehasonlításból, másrészt magából az Efezusi levélből deríthetjük ki. A Kolosszeieknek írt levéltől eltérően az Efezusi levél nem vitatkozik hamis tanítókkal; az a jellegzetes teológiai stílus, amellyel az előbbi a gnosztikus-zsidó eretnekség ellen harcol, itt olyan eszközzé válik, amely „az Egyház egységéről” szóló tanítást mutatja be. A Kolosszei levélben Krisztus úgy jelenik meg, mint fej, amelynek teste a világmindenség; ebből adódik a „fejedelemségek és hatalmasságok” alávetése. Az Efezusi levélben is Krisztus a fej, teste a zsidókból és pogányokból létrejött Egyház, a megváltottak közössége, amelyen Ő uralkodik. Az Egyház fejeként Ő egyúttal a világ feje is. A zsidókból és pogányokból alakult Egyház az „apostolok és próféták” alapjára épül (2,20; 3,5); emellett ott van Pál, a maga apostoli tekintélyével, akit a levél a pogányokhoz küldött egyetlen és hiteles misszionáriusként mutat be (3,1-13) és példaképül állít az olvasók elé. A szerző célja az lehet, hogy egységbe hívja a sok pogánykeresztény közösséget, amelyek Szent Pál missziójától és hagyományától függetlenül jöttek létre, és keveset tudnak Pál teológiájának zsidókeresztény gyökereiről; lehetséges, hogy egy tanítvány védelmezi tanítómesterének tekintélyét. A levél szerzője feltételezi, hogy a keresztények már nem várnak az Úr visszatérésére. Új önértelmezést találtak: Az Egyház Krisztus testeként él a földön; Ő mint fej a mennyben van; tagjait magához fogja vonni. Ennek megfelelően alakul a végidővárás képe is. A zsidó elképzelést, amely időbeli keretekben fejezi ki magát („régi” és „új” világ) egyre jobban elfedi a hellenista jellegű elképzelés, amely a térbeli keret fogalmait használja („fent” és „lent”). Ezért Krisztusról sem mint a megváltás forrásáról, hanem mint közvetítőjéről beszélnek. Ő, mint a fejedelemségek és hatalmasságok uralkodója, a mennyben trónol; Ő az Egyház feje, amely általa él. A megkeresztelteket kiragadta „a sötétség hatalmából”; ők össze vannak kötve Krisztussal és felnőnek Hozzá.