Káldi-Neovulgáta

A Prédikátor könyve

A Prédikátor könyve a Kr. e. 3. század közepén keletkezett. Ebben az időben a Ptolemaioszok uralkodtak Palesztinában; ezt követte néhány évtizeddel később az üldözések kora és a Makkabeusok felkelése (ld. a Makkabeusok 1. könyvéhez írt bevezetőnket). Ebben az időben – főleg a zsidó társadalom felső köreiben – a görög bölcsességet, valamint a görög életformát összemérik a sajátjukkal és vitatkoznak róla. Izrael hitét nem csak az idegen tanok és világnézetek teszik kérdésessé, hanem saját történelmének tapasztalatai is. A nemzeti reményeket a meghiúsulás fenyegeti. A problémákra adott hagyományos válaszok közül jó néhány nem elegendő már ahhoz, hogy az emberek megértsék világukat és életüket; számos ismert bölcs mondás igazsága kérdésessé válik. A bölcs tanító, a Prédikátor nem csak Izrael bölcsességét ismeri, hanem a szomszédos népekét is (főként Egyiptomét). Tudja, hogy a görög iskolákban mit és hogyan tanítanak, mivel érvelnek; s igyekszik is azok nyomába lépni. Nem elégszik meg az egyes tantételek magyarázatával: olyan válaszokat keres, amelyek a tapasztalaton alapulnak, amelyek megállják a helyüket a való világban. A Prédikátor következetesen és reálisan teszi fel kérdéseit. A létező valóságból indul ki. Taglalja a törvényszerűségeket, amelyek a mindenséget és az életet meghatározzák; vizsgálja az ember előtt álló lehetőségeket. Saját felismerései alapján olyan útmutatást és tanácsokat akar adni, amelyek segítik az embert, hogy rejtélyekben gazdag világunkban a hatalmasnak, távolinak és kimeríthetetlennek megismert Istennel éljen. Bevezetésként (1,4-11) a Prédikátor elénk állítja a világmindenséget, szilárd egységbe zárt életterünket. A következő részben (1,12-3,15) az ember lehetőségeit kutatja, és első tanulságként leszögezi, hogy számunkra egyedül a halál biztos; ezenkívül minden más Istentől függ. Az embernek csak arra van módja, hogy a mindenkori jelen lehetőségeivel éljen, s elviselje annak terhét; ez elől elmenekülni semmiképpen sem tud. Minden attól függ, felismeri-e az adott órát, nem szalasztja-e el az abban adott lehetőséget, s az időhöz illően él-e. Aki fontolóra veszi a világ sok baját, a társadalom visszásságait – ezeket a Prédikátor néhány példával szemlélteti is (3,16-6,10) –, az a problémák láttán megbizonyosodhat arról, hogy ez az életfelfogás a helyes. A Prédikátor egy külön részben (6,11-9,6) kritikusan mérlegeli a nép körében hagyományként fennmaradt bölcs mondásokat. Főleg azt a tételt feszegeti és vitatja, mely szerint az ember saját tettei segítségével biztosíthatja szerencséjét, sikerét és jólétét („a tett és sors összefüggése”). Végül a Prédikátor tanácsokat ad az emberhez illő életre. Azt javasolja mindenkinek, hogy használja fel az idő nyújtotta lehetőséget. A távollevő Isten nem irigyli az embertől az örömet. A Prédikátor ajánlja a jelen helyzet reális megítélését, de a spontán cselekvést is. Javasolja, hogy vegyük észre az élet gazdagságát és éljük végig annak jó óráit, de ezen túltekintve ne feledkezzünk meg a halálról sem. A szerző szerint az istenfélelem az a biztos támpont ill. alap, amely hordozza az emberi életet, annak minden tehetetlenségével és lehetőségével együtt.