Káldi-Neovulgáta
Második Törvénykönyv
A Második Törvénykönyv (Deuteronomium, „törvénymásolat”, ld. 17,18) jellegében eltér a Pentateuchus első négy könyvétől. Eltérő forrásokra támaszkodik, sajátos a története. A mag, amelyből kinőtt, „hirdetett szövetségi kötelezettség” formájában az istentisztelet kereteiből származik, annak célját szolgálta. Ezt a szövetségről szóló prédikációt az évszázadok során többször átdolgozták, bővítették, és rendszeresen felolvasták az istentiszteleten: az életelvek és a hit könyve volt azoknak az embereknek, akik a környezet és a megváltozott életkörülmények folytán elbizonytalanodva sokszor letérnek egykori útjukról, elfelejtik a szövetséget és a birtokba vett ország isteneihez pártolnak. Hozzájuk szól ismét és ismét a tanítás, hogy mit jelent egyetlen Istenhez és csakis őhozzá tartozni, sőt szeretni őt minden erővel, az emberi szeretet maradéktalan teljességével. Izrael soha nem felejtette el, kinek köszönheti a Törvényt, Isten parancsait, amelyek mindenkit köteleznek. Ezért a Második Törvénykönyvben elhangzó beszédeket is Mózes szájába adják: a nép vezetője a Jordánon túl szól a néphez, az Ígéret földjének határán, röviddel halála előtt. A beszédgyűjteménynek különleges tekintélyt ad, hogy ez egyben Isten által kiválasztott vezető végrendelete, aki a nép vétke miatt nem léphet be Kánaánba. A szöveg négy szakaszra osztható: a) 1,1-4,43: Amit Isten tett (visszatekintés, Mózes első beszéde). b) 4,44-28,68: Amit Isten kíván (a szövetségi parancsok kihirdetése; Mózes második beszéde). c) 28,69-32,52: A jövő Istennel (a végső utasítások, Mózes harmadik beszéde). d) 33,1-34,12: Mózes áldása és halála. A korai zsidó hittudósok a Második Törvénykönyvet „Mózes könyvei” közé sorolták. De ez a könyv nemcsak az utolsó „Mózes könyvei” közül, hanem mint első, alapvető könyv áll a további hat szentírási könyv sorában (Józsue, Bírák, 1-2Sámuel, 1-2Királyok). Ezeknek a könyveknek együttesét „Deuteronomisztikus történeti mű”-nek nevezzük. Annak az időszaknak a történetét ölelik át, amikor Izrael még saját országában élt – amíg be nem következett a katasztrófa, Jeruzsálem elpusztítása és a Babilonba való elhurcolás (Kr. e. 586-ban). Ezek a könyvek Izrael hűségéről és hűtlenségéről szólnak, a sikeres és sikertelen próbálkozásokról, amelyek a szövetség emberi és társadalmi valóságba való átültetésére irányultak. A Második Törvénykönyv szövetségi beszédei képezik azt a mércét, amelyhez Isten népe mérheti magát, amelyből felismerheti, ha csődbe jutott, és amelyhez újra hozzáigazodhat. Isten szívesen adja népének a tejjel-mézzel folyó országban való életet; megajándékozza haladással és jóléttel, az emberben rejlő összes képesség kibontakoztatásával. Megáldja népét a történelmen át vezető útján. De a népnek – a közösségnek és az egyénnek egyaránt – jó oka van arra emlékezni, hogy a szerencsés jövőt, a beteljesült emberi életet csak az Istennel való szövetségben valósíthatja meg.