Káldi-Neovulgáta

Dániel könyve

Ez a könyv, amely egyike a legkésőbbi ószövetségi könyveknek, sajátosan zárt írásmű. Csak akkor érthetjük meg üzenetét, ha ismerjük megírásának körülményeit. A könyv mai alakjában akkor jött létre, amikor IV. Antiokhosz Epifánész (Kr. e. 175-164), még a Makkabeusok győzelme előtt (ld. a Makkabeusok I. könyvéhez írt bevezetőt), erőszakos hellenizáló politikájával a palesztinai zsidók hitét fenyegette. A szerző bizonyára a „jámborok” (haszidok) csoportjához tartozik, amely a farizeusi és esszénus csoportok őse. Felfogása szerint az a történelmi időszak, amelyet a zsidóság a Szeleukidák uralma alatt átél, Isten üdvtörténeti tervében különös jelentőségű. Ezért azt akarja elmondani kortársainak, hogy – az üdvtörténet egészének fényében – hogyan kell érteni a jelent, hogyan kell helytállni. Nem a politikusok vagy a próféták közvetlen nyíltságával, hanem közvetett módon fejezi ki gondolatait; mondanivalóját tanító elbeszélésekben és látomások üzeneteiben fogalmazza meg. Hagyományokat gyűjt össze, s azokat úgy magyarázza és aktualizálja, hogy a jelenhez szóljanak. A mű valójában „haggada”: lelki értelmezés Isten népe történelmének egyik szakaszához. A könyv első részében (Dán 1-6) tanító elbeszéléseket találunk, amelyek cselekménye a száműzetés idején (Kr. e. 586-538) a babiloni királyi udvarban játszódik (ún. „udvari történetek”). Főszereplőjük Dániel. E hívő zsidó férfi példája tanúsítja, hogyan segít Isten, és hogy érdemes benne bízni. A történetekben szereplő adatok, nevek és jelenetek olyan – politikailag veszélytelen – keretet nyújtanak, amelyben a szerző kifejtheti a jelennek szánt teológiai mondanivalóját. A könyv második részében (Dán 7-12) a szerző – a mondanivalóhoz alkalmazkodva – más kifejezési formát használ. Dániel egyes szám 1. személyben beszél látomásairól, hogy megvilágítsa, hogyan érti ő – miként sokan mások is – a múltat, a jelent és a jövőt Isten szemszögéből nézve. A szerző hite szerint az emberi történelem végét a közeljövőre várhatjuk (szerinte Antiokhosz az utolsó előtti király). Dániel a véget a korábbi prófétáktól eltérően látja. Elődei „Jahve napját” hirdették meg; azt a napot, amikor maga Isten jön el, hogy ítéletet tartson és győzelemre segítse népét. A végidőtannak („eszkatológia”) e történelmi irányulású formája mellett – az apokaliptikus irányzat keretében (iráni és mitologikus elképzelések hatására) – kifejlődött egy másfajta elképzelés és várakozás is, amit Dániel könyve képvisel: Isten világában a végső csatát az idők végén vívják meg (Isten harcra kel az Ellenség ellen, a világosság a sötétség ellen, az égi erők a sátán seregei ellen). Ez a világ sebzett és beteg, az ideje véges; Isten „új földet”, „új időt” fog teremteni. Az üdvösség megvalósulását nem ebben a világban kell várnunk, hanem egy új világkorszakban (eón). Dániel könyve döntő hatást gyakorolt hitünk önkifejezésére. Első látomásában Dániel emberi alakban szemléli Istent; leírása nemcsak a képzőművészek istenábrázolásait alakította. Ugyanitt, ebben a látomásban jelenik meg a Szentírásban először az Emberfia titokzatos alakja: Isten neki adja a hatalmat és az országot. Az újszövetségi írások arról tanúskodnak, hogy az Emberfia alakja Jézus öntudatát is alakította. Könyvünk az Ószövetség többi könyvéhez viszonyítva többet beszél Isten küldötteiről, az őrző angyalokról és a népek angyalairól. Végül Dániel könyvének köszönhetjük az egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy Isten hogyan jutalmazza azokat, akik életüket az ő szolgálatában vagy őérte veszítették el. A könyv egy részét héberül írták (1,1-2,4a; 8-12), egy részét arám nyelven (2,4b-7,28) egy részét pedig görögül (3,24-90; 13-14). A görög nyelvű szakaszokat nem a könyv részeként őrizték meg; Azarja imája (3,24-50) és a három ifjú dicsőítő éneke (3,51-90) először a görög fordításban (Septuagintában) szerepel, a 13-14. fejezetek viszont a latin fordításban és annak hatására váltak a könyv részévé. Az említett, csak görögül ránk maradt szövegek hiányoznak mind a zsidók, mind a reformáció egyházainak Szentírásából.