Káldi-Neovulgáta
Az Apostolok Cselekedetei
Lukács második könyvét nem sokkal az evangélium után írta; ugyanannak az alapfelfogásnak, ugyanannak a teológiának alapján érthetjük meg (ld. a Lukács evangéliuma elé írt bevezetőt). Az Apostolok cselekedetei az első fejezettől kezdve „az Egyház történetéről” tudósít; csakis pünkösddel, a Lélek ajándékozásával kezdődhet. Azok a tanítványok, akiket Lukács már az evangéliumban a kiválasztottak csoportjaként mutat be (például kihagy mindent, ami a hitetlenségükre utalna, míg ezt Márk a saját teológiai célja érdekében túlhangsúlyozza; ld. a Márk evangéliuma elé írt bevezetőt), csak most lesznek alkalmasak arra, hogy amit Jézus életének tanúiként megéltek – a Jordántól a mennybemenetelig –, azt gyakorlati hithirdetésre váltsák át, megszervezzék és szentesítsék a missziós tevékenységet. Jézus keresztjének és halálának teológiáját Lukács már az evangéliumban egy életmód gyakorlatának és etikájának alapjává tette. Amint az Apostolok cselekedetei bemutatja, a tapasztalat nyilvánvalóvá teszi, hogy ez az életmód beválik. Tanítványnak lenni azt jelenti: a kereszt útját járni; de ugyanakkor jelenti: megélni az evangélium győzelmi menetét, a keresztény igehirdetés sikerét, az Úr csodatettekben megnyilvánuló hatalmát. Lukács maga nem szemtanú. Összegyűjti a beszámolókat és hagyományokat, amelyek egyes személyekkel és helyekkel kapcsolatosak (pl. a Jeruzsálemre, Péterre, Istvánra, Antiókhiára, Pálra vonatkozó hagyományokat), majd ezeket történetté illeszti össze, amely természetesen nem mindig folytatódik törés nélkül. A Krisztusról való tanúságtétel érdekében jeleneteket és párbeszédeket szerkeszt; prédikációkat és védőbeszédeket fogalmaz, amelyek a Krisztusról szóló igehirdetés hogyan- s mikéntjéről tanúskodnak. A misszió kezdetei – minden Jeruzsálemben kezdődik. Ott hal meg Jézus, ott temetik el és ott támad fel, majd találkozik tanítványaival; onnan megy a mennybe. Ott hirdetik először az apostolok a Szentlélek erejével a Feltámadottat. Ott hallgatnak Péter szavára. Ott alakul meg az első krisztusi közösség (ApCsel 1-5. fej.). Az ősi közösség Jeruzsálemben éri el első sikereit, de ott tapasztalja meg először az ellenállást és üldöztetést is. A Jeruzsálemből elüldözött misszionáriusok viszik el az evangéliumot Júdeába és Szamariába (ApCsel 6-12. fej.). Kis és szórványos kezdetekből fejlődik ki a pogány-misszió. Az Apostolok cselekedeteinek második része (13-28. fej.) a nemzetek apostoláról, Pálról és az ő működéséről szól. Lukács nem tudott vagy nem akart hivatkozni Pál leveleire s azoknak az apostol beszédeire és működésére vonatkozó adataira. Három útvonalban sorolja fel azoknak a közösségeknek a neveit, amelyek alapításukat Pálra vezetik vissza. A nemzetek apostolának működését meghatározott vázlat szerint mutatja be, amelyben siker és kudarc váltja egymást: Pál minden új helyen először a zsidókhoz fordul a zsinagógában, az ő hitüket szeretné megnyerni. Kezdeti egyetértés után elkezdődik és egyre növekszik a zsidó közösség ellenállása. Pálnak gyakran menekülve kell elhagynia a várost, és új működési helyet kell keresnie. Így szolgálja az evangélium elutasítása egyben annak terjedését is. Az Apostolok cselekedeteiben Pál – főleg a zsidósághoz való alapvető viszonya tekintetében – másként jelenik meg előttünk, mint a leveleiben. Lukács ábrázolása szerint Pál a feltámadásban való közös hitből indul ki, amiben zsidók és keresztények egyetértenek. Mindvégig azt képviseli, hogy a zsidóság és a kereszténység nem zárja ki egymást. És ha az Apostolok cselekedeteiben a „zsidók” mégis a kereszténység ellenségeiként jelennek meg, akkor e mögött az ábrázolás mögött Lukácsnak egy politikai célját láthatjuk: szeretné elnyerni az új mozgalom iránt a római hatóságok megértését. Biztosítani akarja a kereszténység számára a hivatalosan engedélyezett vallásként (religio licita) való elismerést. Ezért a keresztényeket jó, államhoz hű polgárokként mutatja be; ezért ábrázolja igazságosnak és lojálisnak a római hatóságokat; ezért írja a meg nem értést és az ellenkezést egyoldalúan „a zsidók” terhére. A közösség kezdetei – Lukács bemutatja az ideális őskeresztény közösséget, amely egész bizonyosan valóban ilyen volt; de nem hallgatja el azokat a feszültségeket és problémákat, amelyeket ennek a közösségnek meg kell oldania, miközben választ keres arra a kérdésre, hogy mit is jelent keresztényként élni. Az első keresztények zsidók voltak; keresztényként is egészen zsidók maradtak, akik számára teljesedett az ígéret: Jézus a Megváltó, az Egyház az Ő népe. Ez az öntudat feltétlenül ismételten ellentétre vezet a környezetükkel: az apostolokat letartóztatják, védekezniük kell; a misszionáriusokat üldözik, feljelentik. Ez az öntudat azonban a közösségen belül is vitákra vezet: a hellenista keresztények úgy érzik, hogy elhanyagolják őket; a hellenista diakónusoknak menekülniük kell Jeruzsálemből, az apostolok maradhatnak. Sejteni lehet, hogy feszültség van Péter és Jakab között, aki felváltja Pétert a jeruzsálemi keresztény közösség vezetésében; érezhető a feszültség Pál és Jeruzsálem viszonyában is. A pogányok körében folyó misszió szükségessé teszi a zsidóságtól való elhatárolódást és elválást. A legnehezebb kérdés, amit ebben az első időszakban a vezetőknek el kellett döntenie, Pál működéséhez kötődik: az Ószövetség és a zsidó hagyomány által kialakított életmód kötelező megtartása, vagy „a törvénytől való szabadság” elhatározása, ami egyúttal a saját, önálló identitás létrehozása is (ApCsel 15. fej.). A hittapasztalat tanúsága – Az Apostolok cselekedetei a Bibliának egyetlen olyan könyve, amely összefüggően leírja a húsvét utáni közösség történetét. Több az apostolok és az ő jelentős tetteik történeténél; több mint missziók története vagy élettörténet. Lukács mint hívő, mint keresztény úgy ír, hogy az olvasó azonosulhasson vele, hogy az egyháztörténelem első fejezetének mintaképében meglássa azt, hogyan cselekszik Isten mindenkor az Egyházban.