Káldi-Neovulgáta

Királyok első könyve

A Királyok két könyve a folytatását képezi Sámuel könyveinek. A Dávid haláláról szóló első két fejezet lezárja Dávid történetét, amelyet Sámuel második könyvében olvashatunk. Sámuel könyveihez hasonlóan eredetileg a Királyok két könyve is egy könyv, egy elbeszélés volt. E könyvek is a deuteronomisztikus történeti műhöz tartoznak, és az izraeli történelemnek majdnem négyszáz évét ölelik át: a Dávid halálától (Kr. e. 961) a babiloni fogságig (Kr. e. 586) terjedő időt, – tehát azt a kort, amikor Izrael igyekezett független népként megtalálni a helyét a környező népek között, és arra törekedett, hogy saját politikát folytasson és megőrizze önmagát Isten választott népeként. Dávidnak sikerült az északi és a déli törzseket is elkötelezni saját személye iránt: a birodalmat belül megszilárdította, kifelé pedig megvédte. Ezt az örökséget veszi át Salamon, s azt – bár gyakran csak nehezen – meg is tudja őrizni. De röviddel Salamon halála után felbomlik az egység, amit csak egy olyan nagy egyéniség, mint Dávid, volt képes fenntartani. Az északi törzsek megtagadják, elutasítják Roboámot, Dávid unokáját, és saját királyt választanak. Csak Júda és Benjamin területe marad Dávid utódaié. Ettől kezdve az egyetlen népnek két királyi háza és két fővárosa van. Júda és Izrael kis államok voltak, amilyen több is volt az akkori Közel-Keleten. Ezek az államok hadakoznak egymás ellen, rövid életű szövetségeket kötnek, keresik a nagyhatalmak szövetségét és támogatását. Amikor a függőség terhessé válik, fellázadnak, de ahhoz túl gyengék, hogy egy nagy birodalom támadása ellen megvédjék magukat. Izrael történelmének az asszír hódítás vet véget (Kr. e. 722-ben). A déli országrésznek, Júdának a történelme pedig kereken 150 évvel később, a babiloniak hódításával fejeződik be. A Királyok könyvei a hatalmasok történetéről szólnak, nem a kisemberekéről; az uralkodók életét és tetteit mondják el, nem pedig az alattvalókét. Az érdeklődésnek ez iránya a források számlájára írandó, amelyek a bibliai történetírók rendelkezésére álltak. Jeruzsálemben és Szamariában – amint más fővárosokban is – udvari krónikások jegyzik fel a királyok neveit, tetteit, sorsát, és a királyi székhelyeken készülnek az utókornak szánt királyi évkönyvek. A Királyok könyveinek szerzője nem maga írta meg és dolgozta ki anyagát. Írott források álltak rendelkezésre; nem csupán okiratok és jegyzékek sora, hanem hivatalos feljegyzések is. A könyv hivatkozik is ezekre, nevezetesen „Salamon krónikás könyvére”, „Izrael királyainak krónikás könyvére” és „Júda királyainak krónikás könyvére”. A szövegből nyilvánvaló, hogy a szerző korábban megfogalmazott, írott népi és prófétai hagyományokat is átvett, és feltehetőleg használt egy templomi krónikás könyvet is. A könyvek központi része (1Kir 12 – 2Kir 17) a Júdában és Izraelben uralkodó királyok tetteit jellegzetes, rögzített rendben sorolja fel. Az uralkodás kezdetét mindig a másik ország királyának uralkodási évszámával adja meg (szinkronizmus); ezt követi az adott király életkora és uralkodásának időtartama. Júda királyai esetében anyjuk neve is szerepel. Ezután a (papi) szerző, aki a szöveget írta, közli saját értékítéletét a király hitéről vagy – sokkal gyakrabban – hitetlenségéről; ennek alapvető mércéje a királynak az ország területén lévő „magaslatatokhoz” (pogány szentélyekhez) való viszonya. Az elbeszélő ezt követően megemlíti forrásait, végül pedig adatokat közöl a király haláláról, temetési helyéről, és megnevezi a nyomába lépő utódot. A beszámolóknak ezt a szabályszerű formáját alkalmanként fellazítják egyes fontos eseményekre való utalások. A Királyok könyvei Jeruzsálemben nyerték el végleges alakjukat. Szerzőjük, egy papi teológus, bemutatja, hogy az izraelitáknak sikerült megtelepedniük az ígéret földjén, kulturális és gazdasági tekintetben alkalmazkodni tudtak az új körülményekhez – de azt is látja, hogy valami, ami igazán döntő fontosságú lett volna, nem sikerült nekik: nem tudtak hűségesek maradni abban, hogy Istennek szolgáljanak, hogy egyedül Istenben – és csakis benne! – bízzanak és higgyenek. Ezt teszi világossá a könyv szerzője, amikor minden egyes királyt Dávidhoz mér, és ahogyan mindegyik király esetében a pogány szentélyekhez való viszonyulásukat kutatja, legyen az a szentély akár Bételben, akár Dánban, akár éppen Jeruzsálem környékén. A szerző számára egyedül a Templom az istentisztelet törvényes helye, ez az egyetlen szentély, ahol Isten megtalálható. Izrael történelme nem csupán nevek és számok, sikerek és balsikerek egymásutánja. Isten népének történetét nem lehet megérteni a szembenálló hatalmak erőviszonyai vagy a politikai törvényszerűségek alapján. Azt, hogy az egyes esetekben mi is történt tulajdonképpen, azt csak akkor kezdjük érteni, ha azt keressük, hogy a vizsgált személy, tett ill. esemény miként illeszkedik Isten terveibe. A Királyok könyvei azzal a híradással végződnek, hogy a Dávid házából való, fogságba hurcolt Joachin király Bábelben kegyelmet kap (Kr. e. 560-ban). Szerény esemény – de arra mutat, hogy Isten a történelmet és terveit a katasztrófákon keresztül is a megfelelő irányban vezeti tovább.