Káldi-Neovulgáta

Krónikák első könyve

A krónikás történelmi mű – Isten népe a saját történelmét Isten tettei és az emberi cselekedetek egységének fogja fel és vallja. Isten kinyilatkoztatta magát. Izrael tudja, hogyan kell és lehet bizalomban élni – abban a szövetségben, amelyet Isten az emberekkel, az emberek érdekében kötött. Ezzel együtt Izrael nincs kiemelve az egyetemes emberi történelemből, nem él üvegházban vagy szigeten. Isten népének is meg kell keresnie a saját útját: kis népként a kis és nagy nemzetek között, a haladás és a fejlődés folyamatában, az értékekért és a megfelelő életformáért folyó küzdelemben. A hitnek is megvan a története. A későbbi kor hívői nem tudják változatlanul átvenni a korábbi idők ön- és istenértelmezését, nem ismétlik csupán az egykori megoldásokat. Amikor a helyzet megváltozik, s a megszentelt múltból eredő magyarázatok már nem elégségesek saját életük megértéséhez, hitük megalapozásához, akkor új kérdésfeltevésre, új igehirdetésre, új magyarázatra van szükség. A hit joggal reméli a kinyilatkoztatástól, hogy minden kor problémáira képes választ adni és minden kor emberét el tudja igazítani. Ennek értelmében a krónikások művét (a Krónikák 1. és 2. könyvét, valamint Ezdrás és Nehemiás könyvét) igehirdetésként kell felfognunk, amelyben a szerző korának új körülményei között a szenthagyomány megfelelő újraértelmezésével és alkalmazásával ad eligazítást a kor emberének. A krónikás Jeruzsálemben ír a fogság utáni korban (Kr. e. 400 és 300 között). Izrael elveszítette politikai önállóságát. A nép idegen uralom és idegen törvények alatt él. A megmaradt hívő közösség a papság és a Templom köré tömörül. A tét az, hogy meg tudják-e őrizni hitüket és vallási hagyományaikat, s hogy tudnak-e értelmesen élni. A krónikás ebben a korban és ennek a közösségnek írja meg a történelmet, amely Ádámtól Ezdrás és Nehemiás idejéig tart. Használja Mózes öt könyvét és a deuteronomisztikus történeti művet; néhány részt szinte szó szerint idéz ezekből. Más részleteket egyéb hagyományokból merít, és eléggé szabadon egészíti ki és értelmezi az eseményeket. Az így megalkotott mű feladata, hogy újra megszilárdítsa a nemzeti összetartozást, megerősítse a hitet, bátorítsa az embereket. A Krónikák könyvei – A két könyv egyetlen írásmű, csak a görög fordítás (Septuaginta, Kr. e. 250 és 100 között) osztotta ketté. Az elején (1Krón 1-9) a krónikás a népek tábláit közli, amelyek Ádámtól Saul királyig (Kr. e. 1020-1000) tartalmazzák az ősök neveit. Mindezzel azt akarja bemutatni, hogy az egész emberi történelem Izrael történetében éri el célját. A következő rész (1Krón 10-29) Dávidnak, a nagy királynak története, aki az ígéreteket kapta. A krónikás a Dávidra vonatkozó hagyományból a király tettei közül elsősorban azokat választja ki, amelyek a Szentéllyel, az istentisztelet rendjével és a Templomban szolgálatot teljesítőkkel kapcsolatosak. Úgy mutatja be Dávidot, mint aki a templomépítéssel kapcsolatban minden előkészületet megtett (még azokat is, amelyeket a Királyok könyvei Salamonnak tulajdonítanak). Ezzel a szerző arról akarja meggyőzni kortársait, hogy Júda, Jeruzsálem, a Templom – és Dávid háza elválaszthatatlanul összetartozik: a királyi ház leszármazottai az ígéretek hordozói. A krónikás idealizálja Dávidot. Mindent elhagy, ami ronthatná a nagy király jó hírnevét (pl. a Batsebával kapcsolatos vétkét). A könyv következő része (2Krón 1-9) Salamon fényes uralkodását mutatja be, az utolsó rész pedig (2Krón 10-36) Júdának, a déli országrész történetét a száműzetésig. A Királyok könyveinek mintájára sorjában megnevezi a Dávid házából való királyokat, és főleg azt vizsgálja, mit tettek a Templom és az istentisztelet érdekében. Azt a néhány királyt, akiket Dávidhoz mérhetőknek talál, hozzá hasonlóan idealizálja. A többiek történetét úgy fogalmazza meg, hogy nyilvánvaló legyen az összefüggés tetteik s az őket ért büntetés között.