Szent István Társulati Biblia

Jelenések könyve

BEVEZETÉS A JELENÉSEK KÖNYVÉHEZ A Krisztus eljövetele előtti két évszázadban bizonyos zsidó körökben (beleértve a qumráni esszénusokat is) az apokaliptikus irodalom nagyon divatos volt. A műfajt Ezekiel és Zakariás próféták látomásai készítették elő, s Dániel könyvében teljesedett ki, és azokban az apokrif művekben, amelyeket a kereszténység születése körül írtak. Az Újszövetség könyvei között csak egy apokaliptikus mű van, amelynek János a szerzője, ahogy magát megnevezi (Jel 1,9). A szerző száműzetésben van Patmosz szigetén a Krisztusba vetett hite miatt, s ott írja könyvét. Egy hagyomány, amelyet a 2. század közepén már Szent Jusztinusz említ, s amelyre később Szent Iréneusz, Alexandriai Kelemen, Tertulliánusz és a Muratori kánon is hivatkozik, ezt a Jánost az apostollal, a negyedik evangélium szerzőjével azonosítja. Az 5. századig viszont Szíria, Kappadókia és Palesztina egyházai nem sorolták be a Szentírás kánonjába, ami azt jelenti, hogy nem tartották az apostol művének. A Jelenések könyve néhány ponton rokonságot mutat a többi Jánosirattal, de nyelvében, stílusában, teológiai felfogásában (főképp Krisztus második eljövetele) jelentős eltérések is kimutathatók. Ezért nehéz volna minden további nélkül Jánosnak tulajdonítani, de mert szellemének hatása tagadhatatlan, minden bizonnyal az ő közvetlen környezetében keletkezett, és az ő tanítását adja. Keletkezésének idejét általában Domiciánusz idejére teszik. A könyv értelmezéséhez föltétlenül ismernünk kell azt a történeti helyzetet, amelyben az egyház Domiciánusz vagy Néró idejében terjedt és küzdött. A kor tele volt zavarokkal, és az egyház heves üldözéseket élt át. Már a régi apokaliptikus iratok is – különösen Dánielé –, a történelmi helyzetből fakadtak, a jelen könyv is így keletkezett. Irányítani és megerősíteni akarta a keresztények hitét, akik megütközhettek azon, hogy Krisztus egyháza ilyen üldözéseknek van kitéve. Ez ellentétben látszott állni Krisztus mondásával: „Bízzatok, mert legyőztem a világot” (Jn 16,33). A szerző tervének megvalósítására visszanyúl a nagy prófétai témákhoz, elsősorban Jahve nagy napjához (Ám 5,18), a szent néphez, amelyet az asszírok, a babiloniak, majd a görögök leigáztak, szétszórtak és üldöztek. A próféták mégis meghirdették az üdvösség közelgő napját, amikor Isten eljön, hogy kiszabadítsa népét az elnyomók kezéből. Nemcsak szabadságukat adja vissza, hanem hatalmat és uralmat ígér ellenségei felett. Amikor János a könyvét írja, az egyházat, az új választott népet véres üldözés tizedeli (13, 16, 17), amelyet Róma és a Római Birodalom (a vadállat) indított el a sátán ösztönzésére (12; 13,2). Az irat két fő részből áll. Az elsőben (1-3) hét levél olvasható a kisázsiai keresztény közösségekhez. A másodikban (4-22) pedig Isten végidőre vonatkozó tervének megvalósulásáról van szó. Ezen belül a bevezető látomás leírja az égben trónoló Isten fönségét. Ő az emberi történelem abszolút Ura (4), és a Bárányra bízza a könyvet, amely az üldözők pusztulásának határozatát tartalmazza (5). A látomás a barbár népek (pártusok) rohamával folytatódik, amelyet háború, éhínség és ragály kísér (6). Isten megjelöli híveit (7,1-8), akik várják, hogy örülhessenek az égben a győzelemnek (7,9-17; 15,1-5). Isten megmutatja irgalmát a bűnösöknek: nem pusztítja el őket azonnal, hanem egy sor csapást mér rájuk, hogy megtérjenek, mint ahogy Egyiptommal és a fáraóval tette (8,9). Szívük azonban kemény marad, ezért Isten elpusztítja a kegyetlen üldözőket (17), akik megkísérlik, hogy a földet a sátán imádásával megrontsák. Ez utalás arra, hogy a pogány Róma istentiszteletben részesítette a császárokat. Ezután következik egy siratóének Babilon (Róma) pusztulása felett (18), amelyet az égben felhangzó győzelmi ének követ (19,1-10). Egy újabb látomás ismét folytatja a vadállat (Róma) elpusztításának témáját. Maga a dicsőséges Krisztus harcol ellene (19,11-21). Ezután békés korszak kezdődik az egyház számára (20,1-6), de megszakítja a sátán újabb támadása (20,7). Erre következik az ellenség megsemmisítése, a holtak feltámadása és megítélése (20,11-15), végül Isten országának végleges megalapítása, ahol a halál is megszűnik (21,1-8). Egy visszatekintő látomás leírja a földre szállt új Jeruzsálem tökéletes állapotát és boldogságát (21,9). Ez a Jelenések könyvének alapvető, történeti magyarázata. De a könyv jelentősége továbbmegy: rámutat az örök értékekre, amelyekre minden idők hite támaszkodhat. Már az ószövetségi választott nép bizalma azon az ígéreten nyugodott, hogy Isten együtt lakik népével (Kiv 21,8). Ez azt jelentette, hogy védelmezi és célhoz vezeti őket. Isten most új népével még tökéletesebben együtt van, hiszen a Fiú emberré lett, és az Egyház a feltámadt Krisztus ígéretéből él: „S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20). Ha ez így van, a hívőnek nincs mitől félnie, sőt ha itt szenvednie kell is Krisztus nevéért, Krisztusnak és övéinek a diadala biztosítva van. A Jelenések könyve a keresztény remény nagy műve, az üldözött Egyház hitvallása és diadaléneke. A könyv mai szövegében találunk néhány rendellenességet. Előfordulnak benne ismétlések, a látomások egymásutánjában törések tapasztalhatók, s úgy látszik, hogy egyes részek nincsenek a helyükön. Ezeket a rendellenességeket különböző módon igyekeztek magyarázni: különböző források felhasználásával, egyes fejezetek véletlen fölcserélésével stb. Olyan elmélet is van, amely szerint a Jelenések könyvének prófétai része (4-22) két különböző könyvből készült, amelyeket ugyanaz a szerző írt különböző időben, de aztán később egyesítették. A két ősi szöveg a következő részekből áll: A lenyelt kis könyv||8-11| A sátán az egyház ellen|12,1-6.13-17|12,7-12| A vadállat az egyház ellen||13| A nagy nap kihirdetése|4-9; 10,1-2b|14-16. fejezet| |5-7; 11,14-18|| Babilon bemutatása|17,1-9.15-18|17,10.12-14| Babilon eleste|18,1-3|(vö. 14,8)| A megmenekült választottak||18,4-8| Babilon megsiratása|18,9-13|18,14.22-23| |15-19.21.24|| Győzelmi ének|19,1-10|18,20 (vö. 16,5-7)| Messiási uralom|20,1-6|| Végső összecsapás|20,7-10|19,11-21| Az ítélet|20,13-15|20,11-12| A jövő Jeruzsáleme|21,9-22|21,14; 22,3-5| ||21,5-8| Ami a hét egyházhoz intézett levelet illeti (1-3): mind a két szövegben benne lehetett, bár eredetileg önállóan is létezhettek.