Szent István Társulati Biblia
Judit könyve
BEVEZETÉS JUDIT KÖNYVÉHEZ Judit könyvének eredeti nyelve a szakemberek többségének véleménye szerint héber, mások szerint arám, de szövege csak fordításokban maradt ránk. A legősibb és legjobb szövegforma a görög nyelvű, amelyet a Vatikáni, a Sínai és Alexandriai kódex, valamint több minuskulus kódex képvisel. Judit könyvét az események fonala és a tematikus összefüggés alapján három részre osztjuk. Az I. rész (1-3) bemutatja Nebukadnezárt, aki isteni igényekkel fellépve leigázza a népeket. A II. részben (4-7) Nebukadnezár serege Júdea meghódítására indul, s ezzel felvetődik a kérdés: „Ki isten Nebukadnezáron kívül?” (6,2). Eddig ellenállhatatlan hatalmával szemben képes lesze Izrael Istene megvédeni népét? A III. (8-16) rész megadja a választ a feltett kérdésre, Izrael Istene megmutatja Nebukadnezárral szemben, hogy ő az egyedüli igaz Isten, aki határt szab minden istenellenes hatalomnak. Judit könyvének történeti és földrajzi adatai, irodalmi és teológiai sajátosságai elárulják, hogy szerzője nem az ókori Kelet történetének egy eseményét örökíti meg elbeszélésével, hanem vallásos tanítást akar nyújtani. A szerző felhasználja Izrael történeti tapasztalatait, de azokat szabadon kezeli, alakítja, és alárendeli vallási tanításának. A könyv a kortörténet eseményeinek ábrázolásában feltűnően pontatlan. A szerző szerint Nebukadnezár Asszíria királyaként Izrael babiloni fogságból való visszatérése után (4,3) Ninivében uralkodik (1,1). Nebukadnezár legyőzi a méd Arfaxádot (1,13-16), és meghódítja az ókori Keletet (2). Júdea elfoglalására is sereget küld, a döntő események Betilua városánál történnek (4,6). Történelmi tény viszont, hogy Ninivét 612-ben az egyesült méd és újbabiloni seregek elpusztították, az utóbbiakat Nabupolasszár, Nebukadnezár apja vezette, röviddel ezután pedig Asszíria megszűnt létezni. Nebukadnezár, az újbabiloni birodalom kiemelkedő uralkodója (604-562) személyéhez fűződik a jeruzsálemi templom lerombolása 587-ben, és a lakosság deportálása Babilonba. Babilont 539-ben Kürosz perzsa király döntötte meg, és ő engedélyezte a deportált zsidók visszatérését Palesztinába és a jeruzsálemi templom újjáépítését, amely ténylegesen csak később, Dárius uralkodása idején, 515-ben fejeződött be. A méd Arfaxád azonosítására csak feltevések keletkeztek, Betilua város ismeretlen. A felsorolt történeti utalások mellett az elbeszélésben olyan elemek is találhatók, amelyek a perzsa, sőt a hellenista korra utalnak. Holofernesznek és vagyonfelügyelőjének, Bagoasznak (12,11) a neve perzsa, Judit dicsőítő éneke pedig egyenesen a perzsákat nevezi ellenségnek: „a perzsák megremegtek merészségétől, s a médek megzavarodnak bátorságától” (16,10). A koszorúkkal való feldíszítés viszont a hellenista kor szokása (3,7;15,13). A hódító seregeknek az a szokása, hogy a helyi szentélyeket lerombolják (3,8; 4,1), vagyis a jeruzsálemi templom és az oltár megszentségtelenítésének s feldúlásának terve (9,8 vö. 4,2), nem jellemző sem a perzsa, sem általában a hellenista korra, viszont megfelel a makkabeusi kor eseményeinek, IV. Antiochosz Epifanész (175-164) zsidók ellen hozott rendszabályainak. Ugyancsak a szeleukida uralkodóra utal Nebukadnezár viselkedése, aki isteni előjogokat és tiszteletet követel magának. A szereplők és az események bemutatásánál ismételten tapasztalt pontatlanságok nem az elbeszélő ismerethiányából, hanem irodalmi módszeréből következnek, amellyel láthatóvá akarja tenni a történelemben működő erőket, kiemelve Jahve megmentő hatalmát. Ezért a könyvben ábrázolt személyek és a cselekmények színhelye nem az empirikus történelem egy-egy mozzanatát írják le, hanem a történet lényegéhez tartozó valóságokat jelenítik meg. Judit könyve végső fokon Izrael Istenének és az istenellenes erők ellentétét mutatja be. Az utóbbiakat Nebukadnezár személyesíti meg. Az összecsapás és végkimenetele Judit és Holofernesz sorsában dől el, és Achior, az ammonita vezér megtérésében válik láthatóvá: Izrael Istene az igaz Isten, aki győz a világtörténelem istenellenes erőin, és képes arra, hogy mindenkor megmentse népét a szorongató veszedelemből. Nebukadnezár Izrael történetének egyik legnagyobb katasztrófáját idézte elő, ezért a IV. Antiochosz Epifanész idején átélt üldözések tapasztalataival megrajzolt alakja alkalmas Jeruzsálem és egyben Isten ellenségeinek bemutatására. A gőgjében magabiztos Holoferneszen szintén felfedezhetők a biblikus hagyományból ismert hadvezérek vonásai, Siserától (Bír 4) egész Nikanorig (1Mak 7; 2Mak 17), akik Izrael ellen háborút vezettek. Velük szemben áll Judit, nevének jelentése „zsidó nő”; Izrael népének megszemélyesítője. Benne öltenek testet azok, akik Isten hatalmában és hűségében látják a történelem igazi mozgatóerejét. Az Izrael hitére áttérő, majd Izrael népéhez csatlakozó Achior viszont a bölcs pogány típusa, aki felismeri és elfogadja Istenük mindenhatóságát. Ilyen pogányok szintén ismertek a biblikus hagyományból (Bileám Szám 22-24. f., Rácháb Józs 2,1köv., Naamán 2Kir 5). A könyv keletkezése Kr. e. a 2. század végére, 1. század elejére tehető Palesztinában. Judit könyvének alapvető problematikáját Holofernesz mondja ki válaszként Achior tanácsára, miszerint ne indítsanak harcot Izrael ellen, mert Isten megóvja népét: „Ki isten Nebukadnezáron kívül? Elküldi seregét és elpusztítja őket a föld színéről, nem menti meg őket Istenük” (6,2). Válaszul a szerző az egész történelmet – nemcsak egy epizódját – mutatja be Isten és az istenellenes erők ellentétében, amely Isten győzelmével végződik. Győzelmét azzal is tetézi, hogy egy gyenge nő, Judit által történik. Judit könyve tanítás Izrael számára: Izrael Istene jelen van szenvedő vagy szorongatott népe között, amelyet segít és győzelemre vezet ellenségei felett. Telve van együttérzéssel (4,13; 7,30; 9,14), de pártfogásának feltétele van, hűség a megpróbáltatásokban is (8,25-27). Judit magatartása erkölcsi kérdést vet fel: Holoferneszt hazugsággal és csábítással győzi le (10; 11; 12), ezért kérdés, hogy mennyiben lehet példája követendő. A történet elsődleges célja az a tanítás, hogy akik Isten és népe ellen törnek, azokat ugyanaz a sors éri, mint amit Istenről és népéről elterveztek. Ezt a látásmódját Judit imája fejezi ki a legjobban (9. f.), ő ennek eszköze és végrehajtója az elbeszélésben. Ezért cselekedete nem épületes példa, hanem egy teológiai tanítás ábrázolása. Példaként szolgál viszont Istenbe vetett hite és bizalma. Mindazok, akik követik bizalomteljes és állhatatos hűségét, Isten védelmére számíthatnak.