Szent István Társulati Biblia
A Prédikátor könyve
BEVEZETÉS A PRÉDIKÁTOR KÖNYVÉHEZ A könyv nagyon keveset árul el a prédikátorról. A valószínűleg a tanítványától eredő záróvers a következőket írja róla: „A Prédikátor nemcsak maga volt bölcs, hanem a népet is okosságra tanította. Sok bölcs mondást mérlegelt, felkutatott és megfogalmazott” (12,9). A megjegyzésből kitűnik, hogy hivatásos bölcsességtanító, bölcs mondások szerzője és gyűjtője, aki a népet oktatta s a gyülekezetben beszélt. A mű szerint a Prédikátor nemcsak tanító, hanem „Dávid fia és Jeruzsálem királya” is volt (1,1). Bár nem nevezi meg magát, a hagyomány Salamonnal azonosítja, akire a szöveg nyilvánvalóan utal (1,61 vö. 1Kir 3,16köv.; 5,9köv.; 10,1köv.). A könyvben az első nagyobb gyűjtemény szerint (1,12-2,26) a Prédikátor úgy élt és cselekedett, mint Jeruzsálem királya, de a többi részben már nincs jel, amely arra utalna, hogy uralkodó volt, és a Prédikátorról szóló zárómegjegyzés sem említi királyi méltóságát (12,9-11). Ugyanakkor többször világosan az alattvaló szempontjából fogalmazza meg tanítását (4,13köv.; 7,19; 8,2köv.; 10,16köv.), sőt egyenesen tartózkodó vagy gyanakvó a királyság intézményével szemben (4,13.16; 5,7köv.; 8,2köv.; 10,4köv. 20). A tulajdonítás csupán a szerző irodalmi eszköze, amellyel művét Salamonnak, Izrael legnagyobb bölcsének neve alá helyezi, hogy tanításának nagyobb tekintélyt szerezzen. A Prédikátor könyve a héber kánon harmadik csoportjában, az Írásokban foglal helyet. A Prédikátor könyvét a zsidóság felvette a kánoni könyvek sorába, s csak a Kr. u. 2. században merültek fel átmenetileg kételyek kanonicitásával kapcsolatban. A kereszténység mindig kánoni írásnak tekintette. A Prédikátor könyvének egységes eszmevilága és stílusa van: gondolatai az emberi sors értéke és értéktelensége körül forognak. Az élet értelmét keresi, vitába szállva a hagyományos bölcsességen alapuló szemléletmóddal, de fejtegetéseiben nem található észrevehető haladás. Gondolatai gyorsan változnak, gyakran közvetlen összefüggés vagy átmenet nélkül, másmás oldalról közelítve meg a problémát, hogy előző megállapításait jobban kidolgozza vagy javítsa. Ezért számtalanszor ismétli önmagát, nemegyszer ellentmondásba kerül saját kijelentéseivel. Az érvelésében jelentkező tartalmi feszültségek abból az érvelésmódból erednek, ahogyan a Prédikátor vitába száll az iskolás bölcsesség téziseivel, amelyeknek tarthatatlanságát saját tapasztalatai igazolják. A könyvben nem érvényesül következetesen végigvezetett, zárt okfejtés, gondolatai az azonos alaptéma változatai. A Prédikátor könyvének felépítése nagy vonalakban a következő: I. 1,1:|Felirat.| II. 1,2:|Vezető motívum: „Hiábavalóság. Minden csak hiábavalóság.”| 1,3-12,7:|Mondásgyűjtemények a Prédikátor tanításából.| 12,8:|Vezető motívum: „Hiábavalóság. Minden csak hiábavalóság.”| III. 12,9-11.12-14:|Utószó.| Az epilógustól (12,9-14) és néhány kisebb részlettől eltekintve a könyv a Prédikátornak nevezett bölcsességtanító szavait tartalmazza. Keletkezése a fogság utáni korra tehető. A Prédikátor perzsa kölcsönszavakat használ, s aramaizáló héber nyelve is késői eredetre utal. A keletkezési idő alsó határát meghatározza az a tény, hogy Sirák fia ismeri a Prédikátor könyvét, sőt többször szó szerint megegyezik vele. A Prédikátor szavai olyan viszonyokat feltételeznek, amelyet szilárd közigazgatás, béke, a meggazdagodás lehetősége s egyben szociális különbségek jellemeznek. Mindezek a Kr. e. 3. századnak felelnek meg, amikor Palesztina a Ptolemaioszok fennhatósága alá tartozott. Tehát a Prédikátor könyve a Kr. e. 3. század második felében keletkezett, Palesztinában, közelebbről Jeruzsálemben. A Prédikátor könyve az emberi sors értelméről és értékéről, bizonytalanságáról és felfoghatatlanságáról elmélkedik egy olyan korban, amikor a hit hagyományos érvei és az iskolás bölcsesség tanítása ezekre a problémákra nem tudtak kielégítő feleletet adni. A szerző az életnek nemcsak egy vonatkozását vizsgálja, hanem az egész emberi sorsban érvényesülő jó és rossz mérlegét akarja felállítani. Az izraelita bölcsességtan által is képviselt szemlélet oksági összefüggést látott az ember magatartása és sorsának külső alakulása között. Ha valaki igaz és istenfélő, akkor életét áldás, béke és bőség fogja kísérni, de ennek fordítottja is igaz: a sikertelenség, a szenvedés, a betegség stb. a bajoktól sújtott ember bűnösségéről tanúskodik. Az igaz jutalomban, a gonosz megtorlásban részesül, vagyis egy olyan világrend létezik, amelyben kölcsönhatás érvényesül a vallásierkölcsi és a fizikai-anyagi rend között. Ennek az etikai okságnak nevezhető kölcsönhatásnak a szent és igaz Isten a védnöke, aki így biztosítja az erkölcsi rend szilárdságát. A bölcs felismeri az emberi cselekvés és sors alakulásának következményszerű összefüggését, és ennek megfelelően akar viselkedni. Keresi az isteni útmutatást, az erkölcsös és észszerű cselekvés szabályait, azokat a magatartási normákat, amelyeknek követése, napról napra való teljesítése biztosítják számára a sikeres életet. Ezért optimizmussal szemléli az ember lehetőségeit, reméli, hogy megérti Isten világra vonatkozó tervét és tevékenységét a történelemben, cselekvésmódjával pedig képes lesz életét megfelelő módon irányítani. A Prédikátor bölcsnek tekinti magát és vallja a bölcsesség értékét (2,14; 4,13; 8,1; 9,13-18; 10,12), de állítja, hogy a bölcs is tehetetlenül áll az élet titkai előtt. A Prédikátor tapasztalatai és megfigyelései alapján kétségesnek találja az iskolás bölcsességnek azt az alapgondolatát, hogy a világ rendjében isteni igazságosság érvényesül. Két tényből, a mulandóságból és az igazságtalanságból kiindulva igyekszik cáfolni a hagyományos szemléletmód érvényét. A mulandóság azt igazolja, hogy a bölcsnek nincs „előnye” (6,8), hiszen éppúgy meghal ő is, mint bárki más (6,1köv.). A fenyegető halál az élet minden örömét beárnyékozza, s végül bölcsnek és ostobának, jónak és gonosznak, igaznak és istentelennek egy a sorsa (2,14köv.; 9,2köv.). A mulandóság és a majdani elfelejtettség tudata kesernyéssé teszi a Prédikátor életérzését. Az emberi sorsban tapasztalható igazságtalanság napról napra cáfolja a cselekvés és a sors alakulása közötti összefüggés tanítását, ez tehát nem alkalmas a világ magyarázatára. Az igazakkal gyakran az történik, amit a gonoszok érdemelnek, és fordítva: a gonoszok sokszor azt kapják, amiben az igazaknak kellene részesülniük (8,14 vö. 7,15; 9,11). Mérlegelve a fent leírt jelenségeket, a Prédikátor csalódottan vonja le következtetését. Az áttekinthetetlen és ellentmondásokkal teli valóság, amelyet nem tud megérteni, rendkívül kemény kifejezésekre kényszerítik: „Meggyűlöltem az életet, mert bosszantónak találtam azt a fáradozást, ami a nap alatt folyik. Igen, minden hiábavalóság és szélkergetés” (2,17), sőt „boldogabbnak mondom a holtakat, akik már rég meghaltak, mint az élőket, akik még élnek. De mindkettőnél jobban azt, aki meg sem született, aki meg sem látta azt a rosszat, ami a nap alatt végbemegy” (4,2-3; 6,3). Nem tagadja ugyan, hogy az életnek vannak Istentől ajándékozott örömei (3,13; 5,19; 8,15; 9,7), de a mindenkit fenyegető halál kilátástalansága az örömöket viszonylagossá teszi, így ezek sem elégíthetik ki az embert (2,1-11; 3,9-22). Kételyei ellenére a Prédikátor istenhívő marad. Kitart Isten félelmében (3,14; 5,6), s elismeri, hogy ő adja és veszi vissza az ember életét (5,17; 8,15; 12,7), tőle jön az öröm és a baj, szerencse és szerencsétlenség (2,24köv.; 3,10; 6,2; 7,14). Vallja az isteni gondviselés létezését. Minthogy Isten kezében tartja a világ sorsát, ezért a Prédikátor mégis az erkölcsös cselekedet értékét és a bűn oktalanságát hirdeti (2,26; 7,24), és vallja, hogy Isten mindent megítél (3,17; 8,5.13; 11,9; 12,13-14). Felvetett problémáira a Prédikátor nem talál megnyugtató megoldást, de kételyei és ellentmondásai ellenére is hűséges marad Izrael vallási örökségéhez, nem szakad el hitétől.