Szent István Társulati Biblia
Az Apostolok Cselekedetei
BEVEZETÉS AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEIHEZ A harmadik evangélium és az Apostolok Cselekedetei eredetileg egy könyvet alkottak, amelyet ma a kereszténység kezdeti történetének nevezhetnénk. Akkor választották szét őket, amikor a keresztények a négy evangéliumot egy kötetben akarták használni, ami igen korán megtörtént, még 150 előtt. Talán akkor kapta az Apostolok Cselekedetei címet, mint ahogy a görög irodalom ismerte Nagy Sándor Cselekedeteit vagy Hannibál Cselekedeteit. Az Újszövetség e két könyvének rokonságára utal az előszavuk és irodalmi rokonságuk. Mindkettőnek az előszava egy bizonyos Teofilnak szól (Lk 1,1-4; ApCsel 1,1). Az evangéliumot úgy említi, mint „első könyvét”, amelynek az Apostolok Cselekedetei a folytatását adja. A közös nyelv szintén szorosan összefűzi a két könyvet. A szókincs, a nyelvtan és a stílus annyira egyezik, hogy csak ugyanattól a személytől származhat. Ezt a szerzőt a hagyomány Lukácsban jelöli meg, aki antiochiai pogány származású orvos volt, és Pál apostolt kísérte térítő útján. A hagyományos álláspont alátámasztására gyakran hivatkoznak az Apostolok Cselekedetei második felében levő „mi” részletekre (vö. 16,10-18; 20,6-16; 21,1-18; 27,1-28,15), melyekben a szerző többes szám első személyben fogalmaz, és azt sugallja, hogy a leírt események szemtanúja volt. Ám ma olyan nézet is van, amely a többes szám használatát irodalmi eszköznek tekinti. A kutatók egy része ugyanis kételyeit fogalmazza meg azzal kapcsolatban, hogy az Apostolok Cselekedetei szerzője közvetlen kapcsolatban állt Pállal. Azzal érvelnek, hogy Lukács iratainak teológiája több ponton is eltér Pálétól. Éppen az apostolra legjellemzőbb teológiai témák hiányoznak vagy szorulnak háttérbe: a törvény elleni polémia, a hitből való megigazulás, a hit és a cselekedetek kapcsolata, Jézus halálának megváltástani jelentősége. Emellett az adatok sem mindig egyeznek a páli levelek adataival (vö. az apostoli zsinat bemutatását az ApCsel 15-ben, illetve a Gal 2-ben). A biblikusok másik része viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy az Apostolok Cselekedetei és a páli levelek adataiban nemcsak különbségek, hanem jelentős megegyezések is találhatók. A teológiában szintén felfedezhetők közös pontok: theologia naturalis, az üdvösség egyetemessége, a Szentlélek szerepe, Jézus az „Úr”. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy tanítványnak vagy úti kísérőnek nem szükségképpen kell a mester teológiáját teljes egészében magáévá tennie. Lukács volt annyira önálló személyiség, hogy saját környezetének igényeit figyelembe véve és saját felfogásának megfelelően önálló munkát alkotott. Minthogy az Apostolok Cselekedetei a Lukácsevangélium folytatása, a megírás idejét és helyét tekintve ugyanazt mondhatjuk, mint az evangélium kapcsán: a 80as években íródott pogánykeresztény környezetben, valószínűleg Achájában. Biztosak lehetünk abban, hogy az evangélium előszavában leírtak az Apostolok Cselekedeteire is érvényesek: a szerző „gondosan utánajárt” (Lk 1,3) a dolgoknak, vagyis gazdag és változatos dokumentációval dolgozott. A források pontos mibenlétének a megállapítása mindazonáltal nehezebb feladat, mint az evangélium esetében, mivel nincsenek összehasonlítási alapul szolgáló párhuzamos szövegek. A kutatók többnyire két terjedelmesebb írott forrással számolnak. Az egyik az ún. „antiochiai forrás”, amely az antiochiai keresztény közösség létrejöttét és életét mutatta be, s amelynek anyagát Lukács a 6,1-15,35-ben dolgozta fel. A másik forrás a Pál missziós tevékenységéről szóló úti beszámoló (itinerarium). Ezen két fő forráson kívül természetesen más írott feljegyzések (pl. a jeruzsálemi egyház életével, illetve Péter missziós tevékenységével kapcsolatban) is szóba jöhetnek. Az azonban nem vitás, hogy az írott források mellett Lukács nagyban merített a szóbeli hagyományokból is. Az Apostolok Cselekedeteiben gyakorta előforduló beszédekről a biblikusok közül többen is úgy vélekedtek, hogy ezek Lukács szabad alkotásai, melyekkel a görög-római történetírókhoz hasonlóan, a történelem kiemelkedő mozzanatait, illetve fordulópontjait domborítja ki, s egyben értelmezi is az elbeszélt eseményt. Ez persze nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a szerző hagyományos elemeket is felhasznált, sőt néhány esetben (pl. István beszéde: ApCsel 7) a sok szemitizmus csakis írott forrással magyarázható. Lukács a hagyományból és a gyakorlatból ismerhette az első keresztény missziós tanítás sémáit, s ez lehetővé tette számára, hogy a feltételezett beszédhelyzeteknek megfelelően a beszédekben hivatalos jellegű tanítást adjon. Az Apostolok Cselekedeteinek az értékelésénél ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szerző nem pusztán történeti tényközlésre, hanem mélyebb teológiai tartalom kifejtésére is törekedett. Az anyag kiválasztásában, elrendezésében és az események előadásában sok esetben teológiai szempontok a meghatározók. Feltűnő, hogy Lukács csak Péterrel és Pállal foglalkozik részletesebben, a többi apostol tevékenységéről nem beszél, sőt híres egyházak (Alexandria, Róma) alapításáról sem szól. Ám a két főapostol működésével kapcsolatos beszámoló sem kimerítő. Igen meglepő, hogy a jeruzsálemi zsinatot követően Péterről többé nem esik szó, missziós tevékenységéről semmit sem tudunk meg. A 16. fejezettől a könyv végéig Pál áll a figyelem középpontjában, de életútját csak a római fogságig követhetjük, hiszen későbbi eseményekről (a római fogság kimenetele, vértanúhalál) már nem történik említés. Az előző megfontolásokat a könyv felépítése is alátámasztja. A mű elején ott áll Krisztus szava: „Tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig” (1,8). A hit először Jeruzsálemben ver gyökeret, ott gyarapszik kegyelemben és a hívek számában, s azután terjed a vidéken. Ezt készíti elő a megtért hellenista zsidók univerzalisztikus törekvése, és az István vértanúsága után kitört üldözés (6,1-8,3): eljutnak Szamáriába, a Jeruzsálemtől délre és nyugatra fekvő területekre, egészen a tengerpartig és Cezáreáig. Pál megtérésének elbeszéléséből tudjuk, hogy már Damaszkuszban is vannak keresztények, sőt Kilikiában is (9,1-30). Ezután Antiochia kapja meg a Jézusról szóló örömhírt, és kisugárzási központtá alakul (11,19-26). Tartja a kapcsolatot Jeruzsálemmel, és fontos missziós kérdésekben megegyezésre jut vele (15,1-35). Valójában arról van szó, hogyan kell az evangéliumot a pogányok között terjeszteni. Péter, Kornéliusz megtérése és saját bebörtönzése után (12) ismeretlen helyre utazik. Ettől kezdve Pál áll előtérben. A jeruzsálemi zsinat előtt elmegy Ciprusra és Kis-Ázsiába (13-14), majd utána két másik út következik Macedóniába és Görögországba. Útjairól visszatér Jeruzsálembe, ahol végül letartóztatják. Cezáreai fogsága megszabja további viselkedését. Fogoly, de mégis hittérítő, s így jut el Rómába, ahol láncaiban is hirdeti Krisztust (27-28). A könyv felépítéséből látható: a szerző mindenekelőtt annak bemutatását tűzte ki célul, miként terjedt el az evangélium Jeruzsálemből kiindulva Júdeán és Szamárián keresztül a pogány világ központjának számító Rómáig (1,8). Lukács egyúttal az üdvtörténeti folytonosság alátámasztását is fontosnak tartotta. A könyv elején erősen kidomborítja az apostoli prédikáció és a Jézus tanítása közötti folyamatosságot, de a kinyilatkoztatás korábbi szakaszával (Ószövetséggel) való kapcsolat igazolására is nagy hangsúlyt fektet. Főleg azt kívánja világossá tenni, hogy az immáron többségében pogánykeresztényekből álló egyház üdvtörténeti folytonosságban áll az ószövetségi kinyilatkoztatással annak ellenére, hogy Izrael a krisztusi örömhírrel szemben elutasító magatartást tanúsított és tanúsít. Az irat bizonyos értelemben Pál (és a páli út) védelmére is szolgál, hiszen a pogányok misszionálásának ő volt a legfőbb előmozdítója, s Izrael és az egyház szétválásához is leginkább az ő működése járult hozzá. így is Izraelből jön, ahogy a jövendölések hirdették. Lukács el is mondja, hogy Pál mindenütt előbb a zsidókhoz fordult, s akkor szólt a pogányokhoz, amikor testvérei elvetették az evangéliumot (13,5). Az első közösségek életéről is igen értékes adatokat hoz: a jeruzsálemi egyház imaéletét és vagyonközösségét, a vízkeresztség és a Lélekben való keresztség kiszolgáltatását (1,5), az Eucharisztia ünneplését, az egyházszervezeti kísérleteket a „próféták” és „tanítók” (13,1) s még inkább a presbiterek között (11,30). Mindezt bevonja a Szentlélek mindent átható leheletével. Az Egyház elterjesztésében feltűnő része van a „Léleknek” (1,8), ezért Lukács könyvét a „Szentlélek evangéliumának” lehetne nevezni. Ha a teológiai gazdagsághoz hozzáadjuk az értékes konkrét részleteket, amelyek különben ismeretlenek maradtak volna, továbbá a finom lélektani rajzokat, amelyekben Lukács annyira kiválik, s az olyan élénk és ügyes jeleneteket, mint például Pál beszéde Agrippa előtt (26), vagy például Pál búcsúzását az efezusi elöljáróktól (20,17-38), arra a meggyőződésre jutunk, hogy a könyv egyedülálló az egész Újszövetségben, és valóságos kincstár számunkra, amelynek hiánya szegényessé tenné a kezdetekre vonatkozó ismereteinket. Az Apostolok Cselekedeteinek szövege sok változattal jutott el hozzánk. A legtöbb variáns az ún. „nyugati” szövegben van (Codex Bezae, régi latin és szír fordítások, régi egyházi írók). Ez a népies szöveg nem annyira tiszta, mint az alexandriai változat, mégis sok konkrét, eredetinek látszó hozzáadást és szemléletes leírást hoz. A legfontosabbak közülük vagy a jegyzetben szerepelnek, vagy a szöveg fordításába is belekerültek.